The Project Gutenberg eBook of Nyári zivatar, by Lajos Biró

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have to check the laws of the country where you are located before using this ebook.

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 144. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=__CAHy1EYzQC.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

NYÁRI ZIVATAR

Nyári zivatar.

Félkilenc volt. Magda fölállott a reggeliző asztaltól és lement a kertbe. Az asztal végén Fein úr, a nevelő szintén mozgolódni kezdett, kihúzta a sovány derekát és elszánt pillantásokkal buzdította a két fiut a megmozdulásra. A két fiu azonban vidáman beszélgetett a nagyapjával. Az öreg Markó tréfált velük, a nagyanyjuk pedig hallgatva és mosolyogva nézte őket. Az ebédlő ajtaja ekkor kinyílott és bejöttek Kádárék. Kádár Sándor és a felesége.

– Jó reggelt, álomszuszékok, – kiáltotta jókedvűen az öreg Markó, – ma ugyancsak kialudtátok magatokat.

A két fiu fölugrott, megölelték és megcsókolták az anyjukat, azután az apjukat. Az anyjuk visszacsókolta és mosolyogva szorította magához őket; az apjuk szótlanul és komolyan simogatta meg a fejüket, azután halkan mondta:

Fein úr az asztal végén fölpattant és szemrehányó pillantással várta a két fiut. A két fiu engedelmesen -4- indult feléje, azután együtt kimentek az ebédlőből és elindultak a tanulószoba felé.

Kádárék leültek a reggeliző-asztalhoz. Az öreg Markó elkomolyodva, vizsgálódva nézegette őket. Az asszony lesütött szemmel töltött kávét, a férje összeszorított szájjal és borús tekintettel nézte a mozdulatait.

– Ilona megint egész éjjel nem aludt. Éjféltájban fölébredtem és akkor láttam, hogy ül az ablaknál és néz ki a kertbe. Azután hat óráig nem is tudott elaludni.

Az asszony zavarodottan és szégyenkezve mosolygott, félrehajtotta fejét, mint egy gyerek, akit meg akarnak büntetni és bocsánatot kérő mozdulattal fordult az apja felé.

– De nemcsak ennyi van, – mondta Kádár panaszosan, – hanem azt is bevallotta nekem, hogy egy hete nem alszik már rendesen. Állandóan szívdobogása van… Nézzetek rá…

Az asszony elpirult. Finom, barna fejét mélyen lehajtotta a tányérjára, a szeme lassan megtelt könnyel.

– Nézzetek rá, – mondta Kádár, – most tudhatjátok, mitől beesett a szeme és miért van már megint az a szenvedő vonás a szája körül.

– Nem, mondta Kádár türelmetlenül, – én nem hallgatok most már. Őrültség, amit mi csinálunk. A tanár már áprilisban megmondta, hogy ez az alföldi levegő méreg neked és erre ahelyett, hogy Nauheimba mennél, vagy legalább is hegyvidékre mennél, itt vagy még junius elején is a hevesi homokban és szívod be a Sárga-puszta porát. Őrültség. Én nem tudom, hogy egyezhettem bele, hogy ezt az utazást szeptemberig halasszuk.

– Igen, én azt nagyon jól tudom; azt nem tudom, hogy ebbe hogyan nyugodhattam bele.

– Én megmondtam Ilonának, hogy most nem türöm tovább az utazás halasztgatását. Igazam van? Megkérem Magdát, hogy ő menjen el Ilonával, neki csak szórakozás lesz az egész; ősszel azután együtt mehetünk el valahová. Igazam van?

– Igazad van, – mondta, – de miért menjen el Ilonával Magda? Magda maradjon itthon, rá nagyobb szükség van a háztartásban, mint én rám. Majd elmegyek én vele…

– Igaz, – kiáltotta az öreg Markó, – meg én is. Elmehetünk mind a ketten. Én rám sincs itthon szükség. -6-

– Ugyan ne beszélj, – kiáltotta az öreg Markó. – Nem áldozat az én tőlem. Nyaralni akarok. Kimulatom magamat. Majd meglátjátok, milyen gavallértok leszek én.

Fölállott, a vastag ősz bajuszát kétfelé sodorta és összeütötte a bokáját. Ezen mindnyájan nevettek.

– Hát jól van, Sándor, – mondta azután az asszony, – én elmegyek. De én nem tudom, mi lesz velem, ha egész nyáron nélküled leszek. Nekem rosszabb az, mint a Sárga-puszta homokja.

– Mert semmi értelme a halasztgatásnak, édes szívem. Minden nap nyereség, amellyel előbb érsz oda. A forma kedvéért kihivatjuk Kúnszállásról Balla doktort, hogy nézzen meg: utazhatsz-e…

– A doktor a kistanyán van, – szólt közbe az öreg Markó, – vagy még délelőtt kijön, mert az ispánné beteg. Áttelefonozok, hogy küldjék ide…

Fölkelt és kiment az iroda felé. Az asszony sírós mosolygással nézett az urára. -7-

– Ilonkám, drágám, – felelte Sándor komolyan, – hát hiszen rólad van szó. A te egészségedről. Hát ne légy gyerek.

Az asszony fölkelt, odament hozzá, megölelte a fejét és szótlanul és hosszan magához szorította. Azután sóhajtva mondta:

Az öreg asszony fölkísérte a lányát az emeletre. Kádár egyedül maradt az ebédlőben. Szivarra gyújtott, hátradőlt a székében és behúnyta a szemét.

Az ajtó kinyilott és Magda jött be rajta egy nagy csomó virággal a kezében. Virágillatot hozott be, az egész juniusi reggel friss szagát behozta magával a szobába. Megállott.

Kádár kinyitotta a szemét. Egy hosszu lélegzettel beszítta azt az illatot, amit a leány behozott, egy tág, nagy, bámuló pillantással végignézte az egész izmos, délceg, nagy leányt, a lágy, hamvasszőke hajával, a napsütötte arcával, a dióbarna nagy szemével, azután röviden és fanyarul felelte:

A leány vázákba rakta a virágait, halkan és suhogva járt a szobában, Kádár összehúzott szemöldökkel nézte a hajlékonyságát, az izmos karját, a nyugodt -8- mozdulatait, azután egy másodpercre megint behúnyta a szemét.

– Semmi bajom, – felelte Kádár. – Csak megint úgy érzem, mintha lassan megsemmisülnék. Mintha végem akarna lenni. Nincs egyetlen gondolatom sem… már megint… Ha odakint lefeküdném a földre, azt hiszem, magam is földdé válnék.

– Honnan van ez a te elbágyadásod és elernyedésed? – kérdezte nyugodtan. – Gondolkozz rajta. Számolj le magaddal végre. Te azelőtt a munka fanatikusa voltál és egy félév óta állandóan a megsemmisülést érzed. Miért? Honnan van ez? Szedd össze magadat.

Kádár megmozdult. Kihúzta a derekát, egyenesre ült a székben, egy gyors mozdulattal, mint az álmos ember, megtörölgette a szemét, élesvonalu arca ismét megkeményedett, fölfrissült, azután mosolyogva nézett a leányra.

– Igazad van, – mondta hangosan. – Igazad van, le kell számolnom magammal és össze kell szednem magamat. Biztass egy kicsit. Ha veled beszélek, akkor újra erős embernek tudom magamat érezni.

A leány komolyan bólintott. Kádár belenézett a mély, barna szemébe, azután halkabban mondta:

– Magda, néha úgy érzem, mintha a leányom volnál. Ha az egyik fiam leány volna, azt szeretném így. Nem rokoni szeretet ez; nem! – hidd el: apai szeretet. -9-

A leány elmosolyodott; a mosolygása azonban csodálatosan komoly volt, nem szomoru, csak komoly: nyugalmas, csöndes és tiszta.

– Elhiszem, Sándor, – mondta. – Hiszen tizenegyéves korom óta jóformán te nevelsz. Inkább, mint apa vagy anya. Amióta te idekerültél hozzánk, azóta itt amúgy is új élet van. Rám nézve pedig ott kezdődik az élet, a gondolkozás… És azt hiszem, hogy amit mondok, azt azért hallgatod szívesen és az azért hat rád jól, mert te ebben az esetben ugyanezt mondanád, éppen így mondanád. Mindent tőled tanultam, szokásokat, ízlést, gondolkozást.

Félpercig csönd volt a szobában, jótékony, jóleső, puha, tiszta csönd. A virágok illatoztak, a nyitott ablakon ömlött be a napsugár, a férfi és a leány szótlanul ültek egymással szemben és nézték egymást. Mind a ketten jól érezték magukat és féltek megmozdulni és féltek megszólalni.

Az ajtó hirtelen, egy vidám és gyors rántástól kinyilott. Az öreg Markó jött be.

– Na, – mondta hangosan és elégedetten, – félóra mulva itt lesz a doktor. Hol van Ilona?

– Jó. Én is fölmegyek. Ha a doktor jön, gyertek föl ti is. Magda, te pedig kedvesebb lehetsz vele, mint amilyen szoktál lenni. Hátha elvesz…

Kádár fölkelt. A csöndnek, a nyugalomnak, annak az egész édes és melegítő örömnek, amelyet az előbbi hallgatásban érzett, vége volt. Úgy érezte, mintha megbántották volna, mintha rákiáltottak volna.

– Nem, – felelte fanyarul, – nincs semmi különös baja. Csak a régi, a rendes… A szíve. Egész éjjel nem aludt. Egy hete nem alszik. Azt akarom, hogy rögtön utazzék el. Apáék elkísérik.

A leány nem felelt. Rátámaszkodott az asztalra; mozdulatlan arccal, a rendes nyugalmával, a csodálatos, állandó, nagy komolyságával nézett maga elé. Kádár várta, hogy szóljon, de a leány nem szólt és nem mozdult és Kádár hirtelen föltámadt idegességgel járkált körülötte a szobában és egyre nagyobb ingerültséggel nézte. A leány nem mozdult és Kádár érezte, hogy dühbe hozza ez a nyugalom. Szerette volna vállon fogni a leányt, megrázni, rákiáltani, hogy ne legyen ilyen nyugodt és komoly, és összeszorította a fogát attól a zaklatott nyugtalanságtól, attól a sercegő türelmetlenségtől, idegességtől és alaktalan, lobogó dühtől, amelyet érzett.

– Magda, – szólt végre epésen, – hát légy kedves a doktorhoz. Légy kedves hozzá. Hátha elvesz…

A leány fölnézett rá. Nem értette meg, miért lett olyan gúnyos és keserü a hangja. Csodálkozva, de komolyan nézett rá egy ideig és Kádár nem tudott szólni, amíg a leány barna szemének nyugodt, komoly és tiszta pillantása rajta volt. A leány azután összehúzta a szemét, alig észrevehetően megbiccentette a -11- fejét, elfordult és ismét mozdulatlan és nyugalmas arccal nézett maga elé.

– Hátha elvesz, – mondta Kádár újra. – Megméri a hozományodat, elég súlyosnak találja és kegyeskedik oltárhoz vezetni, kegyeskedik bajuszpedrőszagu szerelmével megtisztelni, kegyeskedik veled egy mérsékelt, jól evő-ivó, házi boldogságot megismertetni, amely mellett jól elhízhattok mind a ketten.

A leány nem felelt. Összehúzta a homlokát, a szája egy kissé megkeményedett, mert összeszoritotta az ajkát, de nem felelt. Kádár föl és alá járkált és egyre ingerültebb lett, a belső, formátlan, ideges, nagy nyugtalansága egyre jobban fütötte a haragját. Az az érzése volt, hogy legjobban szeretné megütni ezt a hallgató, nyugodt és komoly leányt.

– Az apák, – mondotta, – furcsa teremtések. Az apád nem tud elégedetlenség nélkül rád nézni, mert már huszonkét éves vagy – huszonkét éves! – és igazán odaadna ennek a bajuszpedrőszagu embernek. Örülne, ha kegyes volna vinni. Az apák adják a legolcsóbban a leányokat. Náluknál csak a leányok adják olcsóbban magukat. Akárkinek, akármiféle embernek, aki egy kissé törődik velük, egy náluknál sokkal értéktelenebb, alacsonyabb rendü kérőnek, egy rongynak, egy senkinek…

A leány nem szólt. Kádár ingerülten beszélt tovább. Sértéseket keresett, hogy megszólaltassa a leányt, hogy vége legyen ennek a kétségbeejtő nyugalomnak. -12-

– Egy leány, – mondta, – sohasem tudja megvárni azt, akit meg kellene várnia, sohasem tudja megkeresni azt, akit meg kellene keresnie. Kerestek… a tizenhatéves leány szomjasan keresi már azt, aki nélkül az élete nem egész élet. De a kereséstek egy koldusasszonynak a keresése, nem egy királynőé. Nem arra készültök, hogy a szerelmeteteket ajándék gyanánt adjátok, mint egy királynő, hanem arra, hogy elvétetitek magatokat; a házasság alamizsnájáért könyörögtök: szótlanul, szenvedően, áhitatos szemmel, bután könyörögtök, mint egy koldusasszony. Nyomorék vágyaitok vannak. Kis szatócs-vágyaitok vannak. Ráncos, öreg, hideg, kis kalmárlelketek van, amely csak akkor engedélyez valami házias, pufók, kis szerelmet, amikor már várhatja a bért érte: a házasságot. Szent Isten! – egy szép, erős, gazdag, érett, okos leány… mit akar az, mit keres az, hogyan válogasson az a férfiak között? Azt kellene keresnie, aki felé ösztön, érzés, szerelem hajtja, aki… hogy mondjam?… az ő fizikai tipusa… aki vele faji értékben is egyenlőrangu. Ehelyett azt keresi, aki elveheti. A hitványak, a huszadranguak, a nyomorékok, a testi-lelki plebejusok között válogat, mert nem szerelmet akar, nem tiszta, nagy, szép szerelmet és nem méltó, szép, az élettel, a természettel szemben becsületes életet akar, hanem – férjhez akar menni. Az kellene neki, akivel az élete igazi és tiszta és boldog és becsületes élet lehetne, aki nélkül csak nyomorékul, sóváran és tisztátlanul élhet; megtalálja, de öreg, ráncos, kis szatócslelke elfordul tőle, mert annak a felesége már nem -13- lehet, mert a házassággal az már nem fizetheti ki… Útálat. Útállak benneteket.

Magda hirtelen fölállott. Kádár, aki fölindultan, remegve és rekedten beszélt, meglepetve hallgatott el. Az a vágya, hogy a leányt kihozza a nyugalmából, hogy megsértse és megsebezze, elragadta. Kábultan, a harag mámorában beszélt; a leány hirtelen mozdulatától megijedt és kijózanodott.

A leány odament hozzá. Nehezen és fájdalmasan lélegzett, az arca kipirult és a szája remegett. Kádár meghökkenve és aggódva nézte. A leány megállott előtte, odahajolt hozzá és suttogva, figyelmeztetően, rémülten, visszafojthatatlan kétségbeeséssel mondta neki:

Kádár elsápadt. A szive nagyot dobbant a leány kérdésétől. A leány feje közel volt az övéhez. Előrehajolt; néhány másodpercig rémülten és mozdulatlanul néztek szembe egymással. Most nem lehetett többé eltagadni, miről van szó, a leány suttogó, rémült kérdése után nem lehetett úgy tenni, mintha ő más férfiakról, más férfiról beszélt volna. Elfordult és leült. Szörnyü bágyadtságot érzett, megszégyenülést, megsemmisülést.

Nem mert, nem tudott odanézni, ahol a leány állott. Égő szemmel bámult a falra, egy pontra, egy képkeretnek a sarkára, a homloka verejtékes lett és érezte, hogy a leány is halvány és ő is reszket. A fájdalmas, nagy bujkáló titok nem titok többé. Kimondódott. Hogyan jutottak ide? Miért ragadtatta el magát? -14- Miért korbácsolta ki a leányból ezt a leleplező szót? Mi lesz most?

A feszült, fojtott, fájdalmas csöndbe ekkor hangok vegyültek bele. Kádár fölemelte a fejét és utána nézett. Az ajtó kinyílott és bejött rajta Balla doktor. Hangos volt, jókedvü, udvarias és csinos. A leánynak kezet csókolt, frissen és vidáman kivánt jóreggelt Kádárnak, hangos, vidám, szép doktor volt, egészséges és jókedvü plebejus. Kádár ezt a friss jókedvet alávaló inzultusnak érezte a maga szomorúsága ellen.

Magda felelni akart, de Kádár megelőzte. Nem akarta, hogy ez az ember beszélgetésbe eredhessen a leánnyal. Odalépett közéjük.

– Semmi komoly baj, doktor úr, – mondta. – Csak arra akarjuk megkérni, szíveskedjék a feleségemet megvizsgálni, utazhatik-e nyugodtan.

Egy határozott mozdulattal utat mutatott a doktornak az ajtó felé. A doktor mosolyogva hajolt meg Magda előtt, azután elindult. Kádár fölvezette az emeletre, bevitte a felesége szobájába, azután otthagyta az asszony és az öregek társaságában. Nagy ugrásokkal szaladt le a lépcsőn, rohant, hogy Magdával egyedül lehessen még pár percig. Meg akart neki mondani valamit… Most nem bánta már, hogy a titka nem titok többé, áradt és zúgott benne a keserü energia; egy idegen férfinak a látása, az, hogy ez az ember, akiről egy negyedórája félig tréfásan azt mondták, hogy a Magda férje lehet, hogy ez az ember most két szót beszélt -15- a leánnyal, hogy szélesen rámosolygott, a kezét megcsókolta, ez olyan ingerültté tette, ez olyan harci kedvet gyújtott benne, ez annyira eltöltötte a lelkét azzal a tudattal, hogy védekezni kell, verekedni kell, színt kell vallani, nem kell bánni semmit és nem keli félni semmitől, hogy most már készen volt rá, hogy mindent megmond és mindenről nyíltan beszél.

Lerohant a lépcsőn; benyitott az ebédlőbe. A leány elmerülten, gondolkozva, merev szemmel nézett maga elé ugyanazon a helyen, amelyen hagyta. Az ajtónyílásra megmozdult és ki akart menni.

A leány idegesen kapta föl a bal kezét, a jobbat pedig rémülten szorította az arcára.

– Várj, Magda, – mondta Kádár kipirultan, halkan, izgatottan, – csak azt akarom neked megmondani, hogy… hogy…

Magda feléje fordult és ismét komoly, egészen merevre vált arccal, nagy és hideg pillantásu szemmel ránézett. Kádár megzavarodott az arcától és a tekintetétől. Ha még mindig rémült és zavarodott lett volna, akkor mindent elmondhatott volna könnyen, akkor áradt volna ki az ajkán az égő, forró vallomása. Igy megzavarodott. Dadogott.

– Azt akarom mondani, hogy… hogy… én szeretem Ilonát. Hogy én… nagyon szeretem Ilonát. Gyöngéden. Melegen.

A leány kitágult, hideg, szinte ellenséges nagy -16- szemmel nézett rá és Kádár úgy érezte, hogy a tekintetében gyanakvás és megvetés van. Minden erejét összeszedte, hogy ezt a gyanakvást és megvetést eloszlassa.

– Hidd el, Magda, – mondta, – én nagyon, nagyon szeretem. Féltem. Vigyázni akarok rá. Nekem ő nagyon becses és nagyon drága. Ő is, meg a gyerekeink is. Úgy szeretem, mint… mint…

Nem tudta tovább mondani. A leány tekintetének a hidegségétől, az idegen és ellenséges voltától egészen megzavarodott. Az energiája, az ereje, amely az imént még úgy zúgott végig rajta, mint egy friss forrás, most megint teljesen elapadt. Ujra erőtlennek, gyávának, leleplezettnek és bünösnek érezte magát. Ismét bágyadt lett, gyönge, megsemmisült, a verejték kiütött a homlokán és szédülve fordult el.

Amint azonban elfordult és amint kiszabadult a leány megsemmisítő, megalázó, megbélyegző nézésének a hatása alól, rögtön lángoló düh lobbant föl benne. Mi ez? Hogy mert ez a leány így bánni vele? Hogy meri őt ilyen megvetően, ilyen leckéztetően, ilyen felsőbbségesen méregetni?

– Magda, – mondta most már hangosan, – hiszed te azt, azt hiszed te, hogy neked jogod van velem megvetően bánni? Hiszed te azt, hogy mert te hideg vagy, fanyar vagy, érzéketlen vagy, azért jogod van engem lenézni? Én szenvedek… értsd meg azt, hogy én kimondhatatlanul szenvedek, hogy én boldogtalan, vergődő, nyomorék ember vagyok. Hogy össze kell szorítanom a fogamat és rá kell tennem a -17- számra a kezemet, hogy ki ne ordítsam a kétségbeesésemet, a fájdalmamat, a tanácstalanságomat, a vigasztalanságomat, az elveszettségemet… És most, amikor akaratlanul is esett közöttük egy olyan szó, amely megmutatta, milyen küzdelmeket vívok én magammal, akkor te gőgből, hideg, oktalan, kegyetlen dölyfből meg akarod tőlem tagadni azt a megkönnyebbülést, hogy beszélhessek legalább, hogy kiönthessem a szívemet, hogy ne kelljen végre magamba fojtani mindent, titkolni mindent, hallgatni, rágni az ajkamat és küzdeni a… könnyekkel, amelyeket lenyelek…

A Magda hideg, nagy szeme lassan összehúzódott, kimeresztett, bámuló pillái lassan ráereszkedtek a szemére. A félig lehunyt szemének a pillantása így szomorú, fájdalmas és izgalmas lett. A merev arca is meglágyult, a megfeszült izmai megereszkedtek, az ajka mellett két szomoru, félig mosolygó, félig fájdalmasan eltorzult vonás támadt.

Kádár boldogan hajolt feléje. Nagy melegség futotta át a testét, a hálától, az örömtől, a megindultságtól ujjongani és zokogni tudott volna.

– Látod, – mondta fölújjongva, – úgy-e nem kell hozzám ridegnek és rossznak lenned? Nem kell kegyetlennek lenned. Úgy-e lehet az, hogy meghallgatsz, megértesz, talán megvigasztalsz. Ugy-e lehet?

– Azt akarom neked megmondani, hogy én egy félév óta… Istenem, hogy mondjam el ezt neked?… te láttad azt ugy-e, hogy én egy félév óta más ember vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Én nem tudom, hogy történt… de én azóta meg vagyok bénulva, azóta gyönge vagyok, szomorú, összetört, mint ma reggel, amikor megvigasztaltál. Nem tudok dolgozni, nem tudok élni… és nincs más, nincs semmi a világon, ami nekem erőt tud adni, kedvet az élethez és a munkához, mint az, ha te megvigasztalsz. Ha téged látlak. Ha te szólsz hozzám. Én nem tudom, hogyan támadt bennem ez az érzés. Eleinte ingadozott, hullámzott; néha megpihent, nem kínzott; néha úgy éreztem, hogy úgy szeretlek, mint egy apa a lányát, mindig ezt próbáltam hazudni magamnak, de aztán nem tudtam többé hazudni, most már nem tudok többé hazudni… Próbáltam küzdeni. Küzdöttem. Dolgoztam, elutaztam, más szemmel akartalak nézni; de nem tudlak. Nem lehet.

Szétnyitotta a két kezét, szélesre kitárta a két karját, azután fáradtan, lemondóan leejtette mind a kettőt.

A leány elfordított fejjel, félig lehunyt szemmel hallgatta és a két vonás a szája körül egészen megmélyült, most már semmi sem volt benne a mosolygásból, figyelmes, feszült, fájdalmas eltorzulás volt. Félrehajtott fejjel, fájdalmasan eltorzult arccal hallgatta a férfit és mikor Kádár elhallgatott, akkor is -19- így maradt, félrehajtott fejjel és fájdalmasan figyelő, eltorzult arccal.

– Mit mondjak, – felelte halkan, szakadozottan, szinte lihegve a leány, – mit mondjak? Ilona!…

– Én szeretem Ilonát, – kiáltotta Kádár idegesen, – én szeretem Ilonát, de az más, az egészen más. Az gyöngédség, ragaszkodás, kímélet, testvéri… apai szeretet… De ez, Magda, ez… ez szerelem. És ezt meg kell mondanom, ezt meg kellett neked mondanom, Magda, ezt nem tudtam többé magamba fojtani, te vagy nekem a vigasztalás, az erő, az élet és ezt tudnod kellett, ezt tudnod kellett végre, hogy… hogy te… hogy nekem… hogy te is…

A leány ránézett. A szeme fátyolos volt. Kádár nem tudta folytatni azt, amit mondott.

– Semmit, Magda, – felelte Kádár sietve. – Csak tudnod kellett. Igy könnyebben viselem. Igy nem olyan gyötrelmes és emésztő…

– Igen, – felelte a leány halkan és reszketve. – Jó. De többet ne beszéljünk róla. Többé ne beszélj róla. Soha többé ne beszélj róla. Soha többé.

– Miért? – kérdezte Kádár bámulva. – Miért, Magda? Miért ne beszéljek, miért ne beszélhessek róla?

A leány válaszolni akart. Kivülről azonban hangok hallatszottak, erre megrázkódott és elhallgatott. -20- Mind a ketten megmozdultak, eltávolodtak egymástól, szétmentek a szoba két végébe, mintha a közelségükön meglátszanék az, ami történt. Ez a megriadás, ez a menekülés, ez a szétfutás azonban olyan megalázó volt, hogy pár másodpercnyi szégyenkező hallgatás után Kádár odalépett az ajtóhoz és fölrántotta. Az öreg Markó jött lefelé a doktorral.

– Igen, – mondta a doktor, – nincsen semmi akadálya annak, hogy a nagyságos asszony elutazzék. És én is azt hiszem, hogy a kúra használ majd neki.

Magda, aki eddig sápadtan kuporodott be a szoba egyik sarkába, megmozdult. Konyakot tett az asztalra, azután kiment, ennivalót küldött be egy cseléddel, de maga nem jött vissza többé. Az öreg Markó koccintott a doktorral, kikérdezte tőle, mi ujság a városban, azután orvostudományi előadást tartatott vele. Beszéltette. Ez volt a szenvedélye: beszéltetni az embereket, hogy ő nyugodtan, felsőbbségesen, kicsit gúnyosan hallgassa őket. Kádár leült és hallgatta a -21- beszélgetést. Nem tudott elmozdulni. Hátha visszajön Magda. Elviselhetetlennek érezte azt a gondolatot, hogy ez az ember beszélgessen a leánnyal és tudta, hogy az öreg Markó szeretné, ha beszélgetnének.

– Sándor, – mondta nevetve, – ünnepnapot tartasz? Se az irodába nem nézel be, se ki nem mégy?

– Ezt tudnillik én szoktam mondani, – magyarázta neki, – mikor Sándor még nem reformált meg mindent és nem vett át mindent. A gazdálkodás lutri és a jó Isten dolga, hogy nyerünk benne, vagy veszítünk benne. A gazda okossága nem a termelésben van, hanem az eladásban. Sándor ezt nem akarta elismerni. Ő udvariasan beszél a paraszttal, embernek nézi a parasztot és azt mondta, szabadságharcot kezd a jó Isten ellen. Csakhogy most eljutott oda, ahol nincs tovább út. Jó háromnegyed éve nincs dolga. Több munkát hiába akar már beleölni a hevesi földbe. Szemtermelésnél nem lehet tovább fokozni a belterjességet.

A doktor lekötelező, figyelmes mosolygással és -22- udvarias fejbólintásokkal hallgatta az öreget, de nem tudott semmi különöset mondani. Nem volt semmi megjegyzése. Az öreg elhallgatott, a jókedve lelohadt egy kicsit, megbánta, hogy ő beszélt, ahelyett, hogy a doktort beszéltette volna, egy széles mozdulattal kitörölte az egész incidenst, fölemelte a fejét és felsőbbségesen, nyugodtan, halk, észre sem vehető gúnnyal kérdezte:

A doktor buzgó magyarázatba fogott; Kádár elgondolkozva és szórakozottan nézett ki az ablakon; az öreg Markó mosolyogva kínálgatta a doktort; Kádár egyre kevesebbet hallott a beszélgetésükből. A doktor végül nem evett és nem beszélt már, rágyújtott egy szivarra, amelyet az öreg adott neki, fölállott és menni készült. Kádár is fölállott. Az öreg Markóval együtt kikísérte a doktort, elbúcsúzott tőle, azután kezet nyújtott az apósának.

Az istállóba ment, fölnyergeltette a lovát, azután kilovagolt a földek felé. A kerten túl megállította a lovát és visszafordult a ház felé. A nagy sárga ház, – a régi Illésházy-kastély, – csöndes, tüzes napfényben állott, az emeleti ablakokon le voltak eresztve a függönyök, a széles veranda a földszinten elhagyatott volt. Semmi sem mozdult. Sehol nem látszott élet.

Kádár újra elindította a lovát. Búzavetések, óriási, beláthatatlan, sárguló búzatáblák között lovagolt -23- el. A búzát halk szellő borzolta, a szellő lekaszált fűnek, fonnyadó mezei virágoknak az illatát hozta valahonnan. A nagy kék ég alatt nem volt semmi, ami ne lett volna természet és természetes, egyszerü élet, ami különös, komplikált, megmagyarázhatatlan, vagy legalább fájdalmasan érthetetlen lett volna, amin csodálkozni lehetett volna, vagy gondolkozni, vagy amivel verekedni lehetett volna…

Kádár végigvágott a lován. A ló fölhorkanva kezdett vágtatni. Kádár hajszolta, szorította és ütötte. A ló fújva és tajtékosan vágtatott előre, a fekete rögök porzottak a lábai alatt. Ez legalább mozgás volt, hajsza, rohanás valamerre; valami harc-féle.

A ló egy kis akácerdőnél állott meg. Kádár leugrott róla, végigfeküdt a földön, arccal belefeküdt a friss fűbe. Azután a hátára fordult és két óra hosszat nézett föl mozdulat nélkül a kérlelhetetlenül nyugalmas kék égre.

II.

Otthon ebédnél ültek már, amikor hazaért. Az asztal végén feszesen és szótlanul ült Fein úr, mellette a két fiú. Az öreg Markó a fiúkkal tréfált, a két asszony és Magda arról beszélgettek, milyen ruhákat és milyen kalapokat kell a fürdőre elvinni.

Az asszony egy fájdalmas, de mosolygó és bocsánatot kérő pillantással fordult Kádár felé. Kádár nem szólt. Hallgatva evett és néha fölnézett a feleségére, azután átnézett Magdára. Magda komoly volt, nyugodt, a dióbarna, ragyogó szemének a pillantása tiszta volt és zavarodottság nélkül való. A hamvasszőke haja, a napsütötte arca, minden mozdulata, a hangja, a ruhája mind szép volt, nyugalmas, csöndes, tiszta. Kádárban lassan egy tomboló, síró kétségbeesés dagadt föl, amint nézte és amint a hangját hallgatta. Milyen nyugodt!…

Kádár nem tudta őket tovább hallgatni. A fiaihoz fordult és ő is beleszólt a beszélgetésükbe. Az ebéd a vége felé járt. A fiúk siettek, mert ebéd után játékidő volt, hamarosan föl is keltek és magukkal vitték Fein urat is.

– A fiúk két hét mulva vizsgáznak, – mondta. – Magda, ha Sándornak dolga van, te viszed be őket Egerbe. -25-

Magda bólintott, az öreg asszony azonban aggodalmasan rázta meg sovány, hegyes fejét.

– Nem akarom, – mondta az öreg asszony energikusan. – Én nem féltelek. De egy leány ne legyen egyedül egy fiatalemberrel.

Mindnyájan bámulva néztek az öreg asszonyra. Az öreg asszony méltatlankodva felelte:

Ekkor egy fölcsattanó, kipattanó, sikoltásszerü kacagás hangzott föl. Magda kacagott föl; előbb álmélkodva nézett az anyjára, azután hátradőlt a székében és nevetni kezdett. Mindnyájan nevettek. A Magda kacagása azonban nem akart megszünni. Kinyitott szájjal, fékevesztetten, hangosan, tartósan kacagott, az egész teste remegett a kacagástól és a szeme könnyes lett. -26-

– No, Magda, – mondta, – elég volt már. Három év óta nem hallottalak így nevetni.

A Magda kacagása lassankint megszünt. A teste még mindig meg-megrázkódott, a torkán feltört egy-egy hang, amely kacagás volt, de amelyet Kádár zokogásnak hallott.

– Mit nevetsz úgy, – mondta sértődötten az öreg asszony. – Engem kinevetni: azt tudod.

Csöndes volt, nyugodt, mozdulatlan arcu. Kádár azonban elfogódottan, aggódva és gondolkozva nézte. Miért kacagott föl ilyen féktelenül? Miért kacagott úgy, mintha sírna? Nem egy forrongó, zúgó, tornyosodó nagy izgalom tört-e ki a nevetésében? Vajjon csakugyan olyan nyugodt-e, mint amilyennek látszik? Aggódva és gondolkozva nézte; a Magda arca azonban mozdulatlan és komoly maradt most már.

Komoly és mozdulatlan maradt egész nap. A délután -27- csomagolással telt el, koffereket és utazó-kosarakat raktak tele ruhával. Magda komolyan és nyugodtan segített az anyjának és a nénjének. A vacsora is csöndesen és békésen mult el, vacsora után kint ültek a verandán, Kádár szivarozott és nézte a csöndes estét.

Azután jött az éjjel. Kádár sokáig beszélgetett a feleségével, nagyon gyöngéd volt hozzá, nagyon jó, elárasztotta kedvességgel és gyöngédséggel. Évek óta nem beszélgetett vele ennyit és ilyen szeretettel; az asszony szive megtelt boldogsággal és hálával és amikor nem beszélgettek többé, akkor megnyugodva, csöndesen, boldogan elaludt. Ezen az éjszakán azonban Kádár nem tudott aludni. Álmatlanul feküdt, azután odaült az ablakhoz és kinézett a kertbe, az éjszakába, azután megint lefeküdt, mellette halkan és egyenletesen lélegzett az asszony, és ő álmatlanul és égő szemmel bámult a sötétségbe. Hajnal felé elaludt, de hét óra után, mintha ráütöttek volna, egyszerre fölébredt. Fölébredt, egy mozdulattal kint volt az ágyból és bámulva nézett körül. Mi az? Mi történt? Hová kell mennie? Mi dolga van, milyen sürgős, halaszthatatlan, fájdalmas, vagy örvendetes tennivalója? Hozzá kell fognia valamihez sürgősen, rögtön, azonnal…

A gondolkozása lassan működni kezdett, fáradt és bágyadt lett az egész teste, nagy szomorúságot és reménytelenséget érzett; de visszafeküdni már nem tudott. Felöltözködött és lement az ebédlőbe.

Reggelizni még nem lehetett, az asztalt csak most terítették. Az ablakhoz állott és kinézett a kertbe. -28- A kert eleven zöldjében, a rózsafák mellett egy sötétkék ruhát pillantott meg. Ez Magda.

Megdobbant a szive a félelemtől és az örömtől. Ő sem tudott aludni, gondolta megrettenve. Le akart menni a kertbe, kiment a verandára, azután megállott. Minek menjen? Miért? Már eddig is több történt, mint aminek szabad lett volna történnie. Ez a vágy reménytelen és ha nem reménytelen, annál rosszabb. Minden lépés fájdalmak felé, egy borzasztó katasztrófa felé vezet. A szive összeszorult a fájdalomtól és a félelemtől, azután sietve indult lefelé a kertbe.

– Jó reggelt, Sándor. Már fölkeltél? Rózsákat keresek, egy szép csokrot, Ilona számára.

Nyugodtan hajolt le egy rózsatő fölé. Látszott rajta, hogy elfogulatlan akar lenni, úgy akar tenni, mintha semmi közöttük nem történt volna, közömbös dolgokról akar beszélgetni.

Kádár hallgatva nézte egy félpercig, megértette, hogy nem akar arról beszélni, ami tegnap történt, tudta, hogy ez volna a jó, ez volna a helyes, a nyugalmas, az okos, a becsületes dolog, de ő nem tudott közömbösen beszélgetni és nem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egy félperces hallgatás után felelt arra a kérdésre, amelyre a leány nem is várt feleletet. -29-

A leány arcát nem látta. De látta, hogy a puha, izmos, kis keze, amellyel egy rózsát fogott körül, remegni kezdett.

– Azon gondolkoztam, mit mondjak majd ma neked. Hogyan álljak eléd és mit mondjak neked.

A leánynak most már az egész teste remegett, remegő testtel hajolt még rá egy másodpercig a rózsatőre, azután hirtelen megfordult.

– Semmit se mondj nekem, – suttogta kétségbeesetten. – Semmit. Nem értelek téged. Nem értelek téged. Nem érzed, hogy brutalitás, ha szólsz, ha megszólalsz, ha arról akármit mondasz. Én azt hittem, megérted… bíztam a tapintatodban, hogy megérted… Hogy semmit, semmit, soha többé nem szabad nekem mondanod.

Kádár elsápadva nézett vele farkasszemet, megrettent a leány remegésétől és fölháborodott a hangjától, de valami csöndes, bizonytalan, halk örömet is érzett. Nem nyugodt többé, nem nyugodt…

– Magda, – mondta halkan és melegen, – én megértem a te haragodat. Én tudom, hogy te mit akartál: hallgatni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De én ezt nem tudom. Én szenvedek, Magda, és miért akarod tőlem megvonni azt a vigasztalást, -30- hogy legalább beszélhessek róla. Hogy beszélhessek arról, amivel tele van a szivem, a szemem, a fejem, az egész napom, minden percem, minden mozdulatom, arról a vágyódásról, boldogtalanságról, vigasztalanságról…

– Mit akarsz? Miért nem tudtál hallgatni még… egy-két hónapig? Miért beszéltél éppen tegnap… most, amikor Ilona elmegy? Azért, mert ő elutazik?

Kádár meghökkenve kapta föl a fejét. Bámulva nézett rá a leányra, a leány elfordította a tekintetét.

– Magda, – mondta Kádár halkan, – én tegnap délelőtt ingerülten, izgatottan beszéltem hozzád. Amikor beszélni kezdtem, akkor igaz, rólam volt szó… De azt, hogy rólam van szó, azt csak te mondtad meg, azt csak te leplezted le. Miért? Most én kérdezek. Miért éppen tegnap?

A leány hirtelen visszafordult feléje. Az arca lángolt, a szeme könnyes volt, ökölbe szorította a kezét és egy toppantással közelebb lépett hozzá.

– Ne kérdezz! – kiáltotta szakadozott, elfúló hangon. – Ne kérdezz engem. Ne beszélj velem erről. Ne szólj hozzám erről.

– Jól van, – felelte Kádár, – ha akarod, én soha többé erről neked nem beszélek. De azt meg kell még nagyon nyugodtan mondanom, hogy a fölháborodásod igazi okát nem tudom. Nem értem… Te okosabb vagy, semhogy holmi erkölcsi aggodalmak -31- miatt engem valami elvetemült embernek tarts, te megérted, – azt bizonyosan tudom, – hogy itt egy olyan indulatról, egy olyan szenvedélyről van szó, amely erősebb nálam, erősebb minden elhatározásomnál, amely érintetlenül hagyja a szeretetemet… mindenki más iránt. Hogy itt egy katasztrófáról van szó. És ha ezt megérted, akkor én nem tudom, miért fordulsz el tőlem ilyen méltatlankodással, ahelyett, hogy sajnálnál, ahelyett, hogy segíteni akarnál rajtam, ahelyett, hogy vigasztalni próbálnál, meghallgatni legalább és arra biztatni, hogy… hogy… tudom is én, mire. Ezt nem értem. Ezt nem értem.

Magda elfordult és újra a rózsák fölé hajolt. Kádár nézte a kezét, a karját, a lehajló, szabad nyakát, a szőke haját. Megállott mögötte és lassan elcsüggedve, szomorúan, inkább magának, mint neki, egy hangon mondta:

– Én nem beszélek neked erről többet. Értem: neked fontos a nyugalmad. A nyugalmad a legfontosabb. Nem óhajtod magadat megzavartatni. Te zavartalanul, rendíthetetlen nyugalomban és rendíthetetlenül komoly előkelőségben óhajtod az életedet végigélni. Nyugalmas leányélet, azután nyugalmas és komoly házasság; – te sohasem fogod megérteni, hogy vannak emberek, akik szenvednek, akik vigasztalásra szorulnak, akik meg is alázkodnak egy vigasztaló szóért.

– Sándor, ne gyötörj engem, – kiáltotta kétségbeesve a leány. – Ne gyötörj engem.

A leány elsápadt, az ajka vértelen lett, a szeme félelmesen tágra nyílott. Odahajolt Kádárhoz és dadogva, zokogva, reszketve, keserűen, félig suttogó, félig kiáltó hangon jajgatta el:

– Hát én nem szenvedek? Hát én nem kinlódom? Hát én nem fekszem le sírva és nem ébredek föl zokogva? Hát én nem harapom a fogammal éjszaka a párnámat és nem kell-e nappal elszöknöm néha, hogy senki ne lássa a könnyeimet? Mit panaszkodol te, mit szenvedsz te, mit tudod te, mi a szenvedés. Egy féléve!… Egy félév óta, azt mondod, egy félév óta!… És én három esztendeje járok itt közöttetek, itt melletted boldogtalanul, reménytelenül, kétségbeesetten, hallgatva, haldokolva. És nemcsak vigasztalást nem kereshettem, hanem szólnom sem lehetett, nem volt szabad, a mozdulataimra is vigyáznom kellett, a hangomra, a tekintetemre. A fogamat össze kellett szorítanom és mindig menekülnöm kellett onnan, ahol szerettem volna lenni és össze kellett szorítanom a fogamat, mert különben zokogva estem volna le elébed, a földre, a fejemmel a porba, előtted…

Kádár megdermedten, borzongva, mozdulatlanul és reszkető ajakkal hallgatta ezt a kitörést. Nem értette meg, nem merte megérteni, mi történt. -33-

A leány nem engedte, hogy befejezze a mondatát. A szeme lecsukódott, az ajka és az arca keménysége megpuhult, a hangja ellágyult. Elgörbült, síró szájjal, panaszosan, kislányosan szepegte:

– Ti azt mondjátok, azon csodálkoztok, hogy milyen komoly lettem, milyen komoly… Senkinek sem jutott eszébe azon gondolkozni, miért lettem komoly, miért nem járok emberek közé, miért nem akarok férjhez menni, miért akarok megöregedni itthon, itt… Én nem komoly voltam, hanem szomorú, kétségbeesett; mert küzdöttem… de láttam, hogy hiába küzdök és mert belenyugodtam, hogy így élem le az életemet öröm nélkül, de még vigasztalás nélkül is. Belenyugodtam, de talán te mégis azért kezdtél rámgondolni és azért kezdtél törődni velem, mert megérezted… megéreztél belőle valamit… hiába rejtegettem én… megérezted, hogy én…

– Igen, Magda, és azért kellett nekem erről beszélnem és azért nem hallgattam az elutasításodra és azért nem mentem el tőled szégyenkezve, mert éreztem, éreztem, hogy te is…

Megfogta a kezét. A leány bágyadtan engedte. A veranda felől ekkor elnyújtva, gyöngéden és meleg hangon egy hívó kiáltás hallatszott:

A leány elrántotta a kezét. Kádár elsápadva -34- nyúlt még egyszer utána, a leány azonban megfordult, szaladni kezdett, szaladt végig a rózsák között, azután befordult egy lugasba. A lugas gyér zöld lombjai között ki-kivillant a kék ruhája. Szaladt le a kert végébe.

Kádár remegő lábbal, lassan ment fölfelé. A verandán ott állott a felesége útiruhában.

– Sándor, – szólt le hozzá, – gyere föl, már én is itt vagyok. Ebből az utolsó órából egy percet sem akarok elveszteni.

Kádár fölért a verandára. Kábultan mosolygott. Az asszony az ajkát nyújtotta neki és ő megcsókolta az ajkát. Az asszony karonfogta, ő átengedte a karját. Semmi mást nem érzett, csak egy óriási, nagy kábultságot.

– Nem tudom, – mondta kifakadva, – hogyan leszek el két hónapig nélküled.

– Nem tudom. Nem tudom. Nem hegy kell én nekem, nem hegyi levegő és gyógyítás. Az kell, hogy veled legyek. Milyen jól aludtam az éjjel; semmi szívdobogásom nem volt! Mert sokáig beszélgettél velem. -35-

– Jó. Ha te akarod, hát jó. De én csak azért megyek el, mert te akarod. Meggyőződés nélkül megyek el. Csak azért, mert te akarod.

Kádár újra mosolyogva bólintott, de nem tudott szólni. A szótlanságát már föltünőnek érezte, a kábultsága kínossá lett és megkönnyebbülve fordult az ajtó felé, amikor kint egyszerre fölharsant az öreg Markó dörmögő nevetése.

Az öreg Markó az egyik unokáját a nyakába ültette; a másik fiú a kabátját fogta és hajtotta.

– Megnyergeltek, – kiáltotta nevetve, – nézz ide a fiaidra, megnyergeltek.

Kádár mosolyogva nézte őket. Az öreg letette a fiút a nyakából egy székre az asztal mellé. A másik fiú is leült. Megjelent Fein úr is és feszesen letelepedett az asztal végére.

A fiúk elmondták neki a kívánságaikat, az öreg nagyokat nevetett rajtuk. Jött az öreg asszony is és leült Kádár mellé.

– A nagyanyátoktól is kérjetek valamit, – mondotta az öreg. – Neki van a legtöbb pénze. Ő vigyázott rá legjobban. -36-

– Nem, – mondta az öreg asszony a fiúknak, – majd együtt hozunk valamit a nagyapával.

– Látjátok, – kiáltotta az öreg Markó, – ilyen zsugori nagyanyátok van.

Nagyot nevetett. Az öreg asszony kissé sértődötten nézett rá. Kádár és a felesége mosolyogtak, Fein úr is tiszteletteljesen mosolygott.

Ekkor fölnyílt az ajtó és bejött Magda. Nyugodt volt, komoly, friss; Kádár aggódva pillantott feléje és amikor megnézte, azt mondta magában, hogy megmosakodott. Lemosta a könnyei nyomát.

A testvére elé odatett egy harmatos, nagy rózsacsokrot, azután leült és kávét töltött magának. Ráhajolt a csészéjére és mozdulatlan arccal, halk és közömbös hangos mondta:

Hirtelen csönd lett. Az öreg asszonynak a levegőbe akadt a kanala, amelyet a szája felé emelt, az öreg Markó hátradőlt a székében, Ilona csodálkozva emelte föl a fejét, a Fein úr kis fekete szeme ragyogva, kutatva bámult a leányra. A fiúk is elhallgattak. Kádárnak egy másodperc alatt kiszáradt a torka, tikkadtan nézett végig a társaságon, azután rémülten fordult Magda felé.

– Mi az ördög? – kiáltotta az öreg Markó. – -37- Hogy jut ez egyszerre eszedbe? Éppen most jut ez eszedbe?

– Igen, – felelte Magda, – meggondoltam a dolgot. Borzasztóan unalmas lesz itthon a nyár. És igazán nevetséges, hogy én örökké itthon legyek és soha emberek közé ne menjek.

– De Magda, – mondta az öreg asszony, – de hiszen te nem akartál soha sehová menni, emberek közé…

– Ez nagyon helyes tőled, Magda, – szólt közbe az öreg Markó, – de nem helyes, hogy éppen most jut eszedbe. Mindig olyan szeszélyes vagy, mint egy királyné. Most, az utolsó percben kell szólnod?

Odafordult az asztal vége felé. És Fein úr, Fein Márton házitanító ekkor anélkül, hogy egyenesen kérdezték volna, kibuggyanó hangon, remegve, de folyékonyan, buzgón, érthetetlen elszántsággal és hősiességgel mondta:

– Kérem… méltóztassék a fiúkat reám bízni… -38- kezeskedem, bátor vagyok kezeskedni, hogy semmi baj nem éri őket…

Magda bólintott, az öreg Markó azonban rosszkedvűen pödörgette a hosszú, ősz bajuszát, az öreg asszony pedig megrázta a fejét.

– De hogy a mennydörgős mennykőbe jut neked ez egyszerre eszedbe, – kiáltott rá Magdára. – Mi bajod van voltaképpen? Mi bujt beléd egyszerre?

– Megúntam, hogy örökké a konyhával foglalkozzam és a szakácsnét dirigáljam, – felelte nyugodtan.

– Úgy? – kérdezte dühösen az öreg. – Hát sajnálom, egyébbel most nem szolgálhatok. Eddig mindig te akartad az egész háztartást ellátni és én akartam mást; most én akarom ezt. Nem szolgálhatok mással. Majd ezentúl szíves leszel a szeszélyeidről idejekorán nyilatkozni, nem így, az utolsó percben.

Egy másodpercnyi hallgatás jött. Kádárnak verejtékezett a homloka. Nem tudott szólni. A felesége azonban halkan megszólalt:

– Nem, apa, bocsáss meg, nincs igazad. Magdának igaza van, ha sokalja azt, amit rárovunk. És én -39- így igazán nem is fogadhatom el tőle, hogy mindent magára vegyen.

– Hát parancsolj, kérlek, – ordította mérgesen. – Parancsolsz elutazni? Menjen valaki ki: a mi kofferjeinket ki kell csomagolni. Magda kisasszony akar utazni. A királyné szórakozásra vágyik.

– Parancsolj utazni! A beteg testvéred és az öreg anyád majd itthon maradnak. Hová parancsolsz? A beteg testvéred itthon marad. Fuj! Szégyeld magad. Fuj!

Kádár úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden izma megfeszült, a mozdulatlanság fájt neki. Magda merev arccal nézett a csészéjére.

– Apám, kérlek, – szólalt meg izgatottan Ilona, – ne így, ne ezt… Ezt nem szabad. Gondolkozzunk csak, hátha meg volna csinálható valahogyan a dolog.

Az öreg Markó a dühének hangos kitörése után szégyelte magát egy kissé. Szégyenében még jobban ordított:

– De hogyan? Sehogy se lehet. Most, az utolsó percben. Egy óra mulva indul a vonat, öt perc mulva indulnunk kell.

– Nem! – ordította az öreg. – Nem, nem, nem. Azért, mert őnagyságának úgy tetszik? Nem. Arcátlanság -40- az utolsó percben ilyenekkel jönni. Komiszság. Komiszság.

– Apám, – mondta Ilona, – csak hadd jőjjön velünk Magda. Jőjjön ő is. Én itthon hagyom a fiúkat… rábizom a tanító úrra.

Fein úrnak kidülledt a dereka és remegve, reménykedve, ragyogva nyúlt előre a sovány arca, az öreg asszony azonban megrázta a fejét.

– Nem, – mondta határozottan, – akkor se éjjeled, se nappalod. Én ismerlek. Akkor inkább én maradok itthon.

– Ilona! – mondta mogorván az öreg Markó, – ahelyett, hogy te is erősíted Magdát ebben a szamárságban, beszélnéd inkább le róla. Beszélj te vele, rád talán hallgat. Ugyis csak rátok hallgat. Kérd meg… ennek igazán semmi értelme… ennek a szeszélyeskedésnek… Beláttad már, Magda?

Az öreg rácsapott az asztalra; a csészék csörömpöltek; elvörösödve fölállott, egy félig a torkán akadt, érthetetlen dörmögő káromkodásba tört ki, kiment és bevágta maga mögött az ajtót.

Két-három kínos perc telt el. A fiúk suttogva beszélgettek -41- az asztal végén, Magda mereven és szótlanul ült a maga helyén.

– Nézd, édes Magdám, – mondta az asszony, – én tökéletesen igazat adok neked. Tökéletesen igazad van. Neked kellene elmenned, neked kellene a társaság… De ha már most így van, hogy én megyek el… mert beteg vagyok… és ha már így készültünk neki… odakint áll már a kocsi… és ha apa ennyire ragaszkodik hozzá… hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy most az egyszer itthon maradsz még és vigyázol a fiaimra.

– Megigérem neked, – szólt közbe az asszony, – hogy ezután én gondoskodom már róla, hogy társaságba kerülj és szórakozz. Ősszel együtt megyünk valahová és igazán soha többé nem élünk vissza a jóságoddal.

– Most az egyszer hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy elhalasztod ezt a kívánságodat. Utoljára. Megígérem neked. Én vigyázok rá. Hozd meg nekem azt az áldozatot. Csak azért merem tőled kérni, mert tudom, hogy mindig szívesen tetted. Örömmel vállalkoztál rá. Magad akartad mindig. Valami örömed is -42- volt benne. Hiszen… én azt hiszem… szereted az én két rossz fiamat. Hát most az egyszer még. Az én kedvemért. Az én egészségemért. Nekem hozd meg ezt az áldozatot.

Magda összeszorította az ajkát. De az összeszorított két ajka gyorsan kettényílott. Keservesen sírni kezdett.

– No, – kiáltotta, – mi van? Megyünk? Meggondolta magát a hercegkisasszony?

Magda hozzádőlt és keservesen zokogott. Ilona simogatta. Az öreg Markó azonban türelmetlenkedett:

– Akkor egy-kettő, – mondta. – Szaporán! Kifelé. Föl a kocsira, mert lekésünk a vonatról.

Magda zokogva tapadt Ilonához. Szótlanul, halkan zokogott és kétségbeesve kapaszkodott bele a testvérébe. Ilona simogatta és lassan kibontakozott a karjai közül.

– Gyere, Magda, – mondta, – hadd vegyek kalapot most már. Hogy ne haragudjon apa.

Magda letörölgette a könnyeit. A szeme vörös volt még, de az arca ismét komoly és mozdulatlan lett. Segített a testvérének a kalapja föltevésében. Kádár fáradtan, kimerülten, elbágyadva nézte őket. -43-

Kimentek a kocsihoz. Ilonka megcsókolta a gyerekeit, azután megölelte a férjét.

– Na, gyere ide, – mondta az öreg Markó Magdának, – hadd csókoljalak meg. Kedves lány vagy, de néha rád jön a bolondóra.

Magda mozdulatlan arccal csókoltatta meg magát; azután megcsókolta az anyját; azután megcsókolta a testvérét, ekkor egy feltörő, zokogáshangú sóhajtást nyomott el; az elutazók azután elhelyezkedtek a hintóban, az öreg Markó odaszólt a kocsisnak:

A kocsi elindult. A gyerekek utána szaladtak egy darabig. A kocsi eltünt. Kádár zavarodottan, szorongva nézett utána, Magda pedig megfordult és fölment a szobájába.

III.

Egész nap nem jött le. Ebéd előtt leüzente, hogy rosszúl érzi magát, és estig nem mozdult ki a szobájából. Kádár a két fiának és Fein úrnak a társaságában ebédelt meg szótlanul, rosszkedvüen és szorongó idegességben. Az egész napot kábultan, nyugtalanul és fejfájósan ténferegte át, semmihez sem tudott hozzáfogni, minden terhére volt, az egész nagy házat és az óriási birtokot egy sivár börtönnek érezte. -44-

A vacsoránál nyugalmas, komoly és tiszta arccal megjelent Magda. Bejelentette, hogy már jobban érzi magát, azután arról kérdezősködött, mikor jöhet távirat az elutazottaktól, hogy szerencsésen megérkeztek, azután pedig nyugodtan és közömbösen beszélgetett közömbös dolgokról. Vacsora után mindnyájan kimentek a verandára, a fiúk a kertben szaladoztak még egy ideig, azután tíz óra tájban Fein úrral együtt elmentek lefeküdni.

Kádár egyedül maradt Magdával. Aggódva és szorongva húzódott bele a székébe, nem mert megmozdulni, szivarozva nézett le a kertbe és fájdalmasan, feszült figyelemmel hallgatta, nem mozdul-e meg a lány, nem kel-e föl, nem megy-e föl a szobájába? A lány azonban nem mozdult. A karosszékébe beledőlve mozdulatlanul ült és mereven nézett ki a csillagos, világos éjszakába.

Kádár lassan, óvatosan, aggódva feléje fordult. A lány meghallotta a megmozdulását, előbb mereven nézett még maga elé, azután csöndesen feléje fordította a fejét. Az arcát nem lehetett egészen világosan látni. Megszólalt:

– Sándor, – mondta halkan, – beszélni akarok veled. Elhatároztam, hogy a mai napot nem engedem elmulni enélkül… Akarod, hogy nagyon nyugodtan és nagyon komolyan beszéljünk most… arról a dologról?

– Hát hallgass ide. Én az én sorsomról, az én dolgomról, az én vágyaimról már nagyon sokat gondolkoztam. -45- Volt rá elég időm. Három év óta egyebet sem teszek. Én megállapítottam azt, és én bele is nyugodtam abba, hogy az én helyzetem egészen reménytelen. Mindenképpen reménytelen. Én azelőtt azt hittem, hogy ha rákerül a sor… ha én egyszer valami nagy vágyat érzek, ha én egyszer… nagyon szerelmes leszek, én mindennel szembe tudok szállni. Én nem félek semmitől. Nincs semmi, ami engem visszatarthatna, semmi, akárhogy híjják, engedelmesség, jó hír, erkölcs… De azóta rájöttem arra, hogy egy lány, akármilyen erős akaratu is, ha egyszer letér a… a szerelemnek a megszokott útjáról, az életével játszik. Az életét kockáztatja. És én valahányszor átmegyek a szobádon és ott látom a falon fegyvereidet és az íróasztalon a revolveredet, mindig arra gondolok, milyen jó, hogy tudok velük bánni, mennyire meg kell szoknom őket és hogy a végső menedékem úgyis csak ez lehet…

– Magda! – kiáltott föl Kádár ijedten. – Micsoda őrültséget akarsz…

– Nem akarok. Légy nyugodt. Nincs rá semmi ok. A boldogtalanság nem ok rá. És hiszen én… nem tettem még semmit, ami rákényszerítene. Arról van szó, hogy ne is tegyek. És nem is rólam van szó, hanem rólad… vagy, ha úgy tetszik, rólunk. Kettőnkről. Sőt mindnyájunkról. Apáékról. És…

Elhallgatott. Kádár nem tudott szólni. Hallgatva ültek egy ideig. A lány azután halkan mondta tovább:

– Ezt meg kell gondolnunk. Erre kell gondolnunk -46- mindig. Engem a magam sorsa nem aggasztana. Még a tiéd sem. Vállalnék mindent. És elfogadnék minden áldozatot tőled. De ez a mi helyzetünk olyan különös, olyan vigasztalan… Olyan lehetetlen valami megoldást találni… a helyzetünk olyan reménytelen, olyan tökéletesen reménytelen… ugy-e az?

– Ugy-e, hogy az? Ugy-e, hogy nem lehet elképzelni semmit, semmiféle módot, semmiféle lehetőséget, amely rajtunk is segítene és amely nem tenne szerencsétlenné olyanokat, akiket szeretünk? Nem lehet. Nem lehet. Nem lehet. Ezt be kell látnunk. Ezt meg kell értenünk. Ebbe bele kell nyugodnunk. De ha ez így van, akkor nem is szabad kockáztatnunk, hogy… akármi olyan történjék, ami bajt hoz. Akkor meg kell tennünk mind a kettőnknek azt, amit én ma elhatároztam, nagyon erősen, rendíthetetlen akarattal elhatároztam: – hogy hallgatunk, nem teszünk semmit, viseljük ezt a sorsot.

– Én megmondom neked, – mondta nagyon halkan, reszkető, szinte zokogó hangon, – megmondom még egyszer, hogy nagyon, kimondhatatlanul, fájdalmasan szeretlek. Megmondom neked, hogy amikor sejteni kezdtem, hogy te is szeretsz és amikor lehetetlen volt meg nem értenem, hogy szeretsz, akkor zokogva ujjongott föl bennem valami. És amikor fölindultam is és amikor hozzád rideg voltam, akkor is reszkettem az örömtől azon, hogy szeretsz és akkor is az ijedelmem, -47- a lelkifurdalásom és a szégyenkezésem mögött mindig ott volt egy hang, amely ezt mondta: hála a jó Istennek, hála a jó Istennek, szeret…

– Ezt megmondtam most neked, – szólt gyorsan. – Ezt meg kellett mondanom. De ez utoljára volt. Soha többé nem szabad. Most nyugodtan beszélünk… én elhatároztam, hogy ma nyugodtan kell veled beszélnem… most nyugodtan, nyiltan beszélünk, most látjuk, milyen a helyzetünk és most látjuk, mit kell tennünk.

– El kell határoznunk, hogy soha többé erről nem beszélünk egymással. Most ezt nem mondom haraggal és nem mondom fölindultan. Azt akarom, hogy igazat adj nekem, azt akarom, hogy belásd: így kell lennie. Ha rám nézel, tudhatod mindig, tudd mindig, hogy én szeretlek. De beszélnünk nem szabad róla. Közelednünk nem szabad egymáshoz. Nem szabad így hozzám szólnod. Nem szabad felém hajolnod. Nem szabad a kezemet megfognod. Nem szabad!… Igazam van?

– Belátod, hogy őrültség, veszedelem, vétek, ha másképpen cselekszünk?

– Akarod… akarsz így segíteni nekem abban, hogy elviseljem, hogy elviseljük ezt a sorsot és ne kövessünk el bűnt olyanok ellen, akiket szeretünk?

– Hát megigéred?… Megállapodunk benne, hogy többé erről nem beszélünk?

– Most én fölmegyek, – mondta. – Arra, hogy ezt elmondjam, volt erőm. Ezt elhatároztam. De ma még nem tudok másról beszélni. Holnap már csak másról fogunk beszélni.

Kádár is fölállott. Csüggedten, lehajtott fővel állt a leány előtt. A leány menni készült, megmozdult, de nem tudta, mit mondjon búcsúzóul, nem tudta végét szakítani az együttlétüknek, szeretett volna még egy befejező, egy lezáró, egy megkönnyebbítő szót mondani, de nem tudott és így mozdulatlanul és várakozóan megállott.

Kádár csüggedten nézett le a földre és a fejét föl nem emelve, szomorúan és halkan mondta:

– Most tehát itt fogunk élni… ketten… egyedül… és nem szabad arról beszélnünk, ami minden gondolatunk.

– Igen. Igy kell lennie. És ha magamban sírok és ha az ajkam eleped a szomjúságtól csak azért, hogy egy szót, egy szót mondjon neked, egy szót, ami jó meleg és drága és felüdít, mert az irántad való szerelmemet jelenti, akkor sem szabad szólnom.

– És ha te szenvedsz és ha beszélni szeretnél róla és ha azt akarnád, hogy én vigasztaljalak, akkor sem szabad szólnod és nem szabad meghallgatnod azt, amit én mondanék neked.

– Nem, – felelte tompa dühvel Kádár, – nem szabad… És ha én egyszer nem bírok magammal és ha azt mondom, hogy nincs semmi a világon, amiért én lemondanék arról, hogy neked megmondjam, mennyire szeretlek, és hogy odaadom az életemet azért, hogy ezt megmondjam neked, és ha megfogom a kezedet és nem eresztem el a kezedet, és ha nincs többé hatalom a világon, amely meggátolhatna benne, hogy azt akarjam, ami nekem a boldogság, az öröm és az élet, téged, Magda, téged…

Előrehajolt. Most világosan látta a Magda elbágyadt arcát és kigyulladt szemét. Szétnyitotta a karját és magához rántotta a leányt. Magda lecsukódó szemmel esett a karjába, a mellére és eltikkadtan, szomjasan, részegen engedte át az ajkát egy hosszú, fájdalmas, forró csóknak. Amíg az ajkát betapasztotta ez a kegyetlen forróságu csók, addig tehetetlen volt. De azután hosszu lélegzetet vett, ijedten riadt föl, ellökte -50- magától Kádárt és rémülten futott be a házba és föl a szobájába.

Egy hétig hevesen, elszántan és föl-föllobbanó haraggal védekezett minden kísérlet ellen, amellyel Kádár feléje közeledett. A hevessége és a haragja azonban egyre bágyadtabb lett, lassankint már csak egy tiltó, de fáradt mozdulattal válaszolt, ha Kádár esténként feléje hajolt és arról kezdett beszélni, hogy szereti őt és ha megkérdezte, hogy szenved-e ő is és érzi-e még azt a szerelmet, amelyet érzett. Azután ez a bágyadt tiltakozás is elmaradt. Ha esténkint egyedül voltak és ha Kádár egy hosszu hallgatás után feléje csúsztatta a székét és halkan beszélni kezdett arról, hogy mikor kezdte őt megszeretni és hogyan nőtt meg az első ijedelme és a később magára erőszakolt kicsinylése ellenére ez a szenvedélye és ha apró eseteket beszélt el, amelyekben arról volt szó, hogy ekkor meg akkor milyen nehéz küzdelmet kellett magával vívnia, hogy ki ne mondja, hogy meg ne mondja neki, amit érez és hogyan vizsgálta kutatva, aggódva és féltve az ő arcát, vajjon lát-e rajta mást is, mint nyugalmat és komolyságot és hogy milyen hidegnek és érzéketlennek tartotta Magdát és milyen fenséges csodatétel volt az és milyen új emberré tette őt az, mennyire kirántotta a szomoruságból, a tehetetlenségből, mikor megtudta, hogy Magda is szenved, Magda is szerelmes, – mikor Kádár erről beszélt, halkan, sokáig, bőbeszédűen, boldogan, fölindultan hozzáhajolva és néha suttogva a csendben, a nyári éjszakában, akkor a leány hátradőlt székében, behunyta a szemét és hallgatott. Behunyta a -51- szemét és hallgatott és a szorosan összezárt ajka körül a fájdalomnak egy görcsös vonása húzódott lefelé.

A napok teltek, meleg juniusi napok jöttek egymásután, kint a kerten túl, amennyire el lehetett látni, sárgultak a nehéz búzavetések és úgy tetszett, hogy a magányosságuk, az elhagyatottságuk egyre teljesebb lesz. Mintha a nagy házban, a virágos, nagy kertben, a termékeny fekete földek között, az egész óriási kék ég alatt, a fülledt, földszagu melegben rajtuk kívül senki sem lett volna. A levelek, amelyek az elutazottaktól jöttek, egy-egy félórára megzavarták az egyedüllétük érzését, de azután újra összecsukódott fölöttük a magányosság, a földszagú levegő, az óriási kék ég, és ismét olyan volt, mintha senki sem lenne a világon, csak ők ketten.

Junius közepén a két fiú bement a tanítójával Egerbe vizsgára. Reggel mentek el, másnap délben voltak visszajövendők. Kádár felültette őket a hintóba, biztatta őket, hogy azután bátran feleljenek a vizsgán és jó bizonyítványt hozzanak haza és végül odafordult Fein úrhoz:

Fein úr magasra emelte a fejét, olyan magasra emelte, hogy szinte hátraszegte, a derekát kifeszítette, ragyogó kis fekete szemét összehúzta és minden szónál rándítva egyet a fején, mintha a fejét minden szónál még jobban hátra akarta volna szegni, nyilvánvaló izgatottsággal, szinte gőgösen és kihívóan felelte. -52-

Kádár csodálkozva nézett rá. Fein úr összehúzott szemmel, hátraszegett fejjel ült be a hintóba. A hintó elindult, Kádár utána nézett egy ideig, azután megfeledkezett róla.

Most egészen egyedül voltak. – Kereste Magdát. Magda azonban bezárkózott a szobájába. Elindult a dolgai után és délben sietve és izgatottan jött haza és aggódva találgatta, vajjon most is szökik-e a leány előle. Magda azonban lejött az ebédhez.

– Nem akartam föltünővé tenni a bezárkózottságomat, – felelte Magda. – Csak azért jöttem le.

Leült az asztalhoz. Kádár szembe ült vele. Szótlanul ebédeltek. Az ebéd végén, amikor a szobaleány kiment, Kádár csendesen mondta:

– Magda… most olyan, mintha a feleségem volnál… Nem? Te nem érzed ezt? Neked nem öröm ez?… Nem érzed ezt?

Este, vacsora után kimentek a verandára. És mielőtt leültek volna, Magda odafordult Kádárhoz és sápadtan, felindultan, dideregve ezt mondta neki:

– Sándor, én nem birom tovább. Az én erőm elfogyott, az én akaratomnak vége van, én nem bírom -53- tovább… Megmondom neked: én tehetetlen vagyok, én nem tudok többé védekezni, most mindenért, mindkettőnk sorsáért, mindnyájunk sorsáért, mindenért, ami történik, te viseled a felelősséget. Eddig én vállaltam azt, ami belőle engem illet, de mert most vége az erőmnek, mert most már minden te rajtad múlik, most te is vagy felelős mindenért. Eddig két akarat volt, most már csak egy van. A te akaratod. Bennem összeomlott minden, én nekem végem van… Te ments meg engemet, ments meg mindnyájunkat, küldj el, vagy menekülj te, de érezd azt, tudd azt, hogy tőled függ minden. Most már te vigyázz ránk… Én nem birom tovább.

Leült, bágyadtan beleesett egy karosszékbe, Kádár is leült. Fázott; és tikkadt volt az ajka. Nem szólt, nem nézett a lányra, nézett maga elé és összeszorult a szíve a rémülettől. Mi lesz most? Mit kell tennie? Borzongó ijedtséget érzett, ha megpróbálta végiggondolni, mi jöhet most, mi történhetik velük. A próbálkozásba belefáradt, nem is gondolkozott már, elfogódva, dobogó szívvel mozdulatlanul ült a helyén és nézett le a kertbe. A leány is mozdulatlanul ült. Hallgattak. Nem néztek egymásra. Mindegyik érezte a másikat, a másiknak a reszkető szívdobogását és hallgatva és mozdulatlanul néztek le az éjszakai kertbe.

A kert szélesen, feketén kitárva feküdt előttük. A holdfény szintelenül hagyta a virágokat; egészen távol állott egy liliomsor, csak annak a fehérsége kapott ezüstös csillogást tőle. A liliomokat lassan hajlongatta egy kis szellő és a hosszú soruk olyan volt, -54- mintha fehér lányok állottak volna ott és hajladoztak volna.

A liliomok illata felszállt hozzájuk. Teljes, nagy csendesség volt, éjszaka, nyugalom, elhagyottság, csak a halk szellő hozta fel a liliomok illatát. Ők ketten ültek a verandán és néztek le a kertbe. Órák hosszat ültek így szótlanul, mozdulatlanul, elkábulva és lassan elbágyadva a csendtől, a mozdulatlanságtól és az éjszakától.

A leány végre megmozdult és halkan, szinte egészen nesztelenül felállott. Kádár feléje fordult, nagyot dobbant a szíve és egyszerre semmi mást nem érzett, csak egy feldobbanó, a szivében felrobbanó nagy rémületet azon, hogy el akar menni, elmegy, itt hagyja őt. Egy ugrással ott volt a lány mellett. Kinyujtotta feléje a kezét és a leány ájult elfáradással, részeg tehetetlenséggel adta át magát a szomjas és mámoros ölelésének.

IV.

Most jött az igazi nyár, egész eszeveszett, tébolyodott, lobogó lángolásával. Az alföld júliusi napja ontotta le kifogyhatatlan, részegen ömlő, vakító hőségét. A Sárga-puszta elveszett a nagy fehér lángolásban, az izzó fényesség beburkolta a nagy házat, elszárította a kertet és beléömlött a hőségre szomjas, lángolástól részeg, jóllakottan és buján sárguló óriási buzaföldekbe. Az óriási kék ég alatt a hőség hullámzott és a buza sárgult, a termékeny hőség és a boldog -55- buza élt csak. Tébolyodott, szerelmes, részeg, forró, fehéren izzó július volt.

– Ne kérdezd most még, – mondta, – mi lesz velünk. Várj. Ne gondolj még erre. Van még egy hónapunk… másfél hónapunk… Egy örökkévalóság. Most még ne gondolj rá, mi lesz azután. Később… az utolsó héten… akkor majd gondolkozunk róla. Addig érezd úgy, mintha magunk volnánk, mintha rajtunk kivül nem volna semmi, mintha nem kellene semmivel beszámolnunk. Birod ezt? Tudod ezt? Akard nagyon, akkor tudod. Semmire ne gondolj, csak arra, hogy élsz, boldog vagy, szerelmes vagy és imádnak. Ne gondolj most másra. Tudod ezt?

Megpróbálta és tudta. Az első napokban zavarodott volt, fáradt, elgondolkozó, néha elszomorodó és bánatos mosolygásu. De azután kiderült, kiragyogott; a szépsége és a jókedve sugárzani kezdett és Kádár úgy érezte, hogy a boldog asszonyiság illatát árasztja maga körül. A komolysága és a komoly nyugalma eltünt; nevetett; a derült öröm, a világító boldogság ragyogott a szemében; jókedvü volt, és akire nézett és ahová nézett, mindenre és mindenkire a megtelt és megpirosodott ajkának, a kiragyogó szépségének a derüs mosolygásával nézett. Élénk lett, hangos, vidám, szeretett beszélgetni, mindenkit szívesen hallgatott -56- meg, mindenkit szeretett volna jókedvünek látni, és ebéd közben és vacsora közben, különösen ha a két fiúval beszélgetett, sokszor fölhangzott a rég nem hallott meleg nevetése.

A két fiú el volt ragadtatva tőle. Azelőtt is szerették, de a jósága most hódította meg őket igazán a jókedve révén.

– Magda, – mondotta az egyikük egy este, – te most sokkal kedvesebb vagy, mint azelőtt voltál.

– Igen, – mondta a másik fiú, – miért voltál azelőtt mindig olyan komoly és szomorú?

Magda mosolyogva vonogatta a vállát. Ekkor ránézett Fein úrra, aki egész nyárra ott maradt a Sárga-pusztán. Fein úr fehér volt, mint a fal és nyitogatta a száját, mint aki vergődve küzködik valami mondanivalóval. Magda bámulva nézte, és Fein úr odafordult a tanítványához.

– Inkább… azt kellene… kérdezned, – mondta dadogva, – mitől lett olyan jókedvü most Magda kisasszony?

Magda elámulva nézett Fein úrra, azután ránézett Kádárra, a fiú azonban sietve felelte Fein úrnak:

Azután másról beszélgettek. Július közepén megkezdődött kint az aratás, Kádár egész nap kint járt a földeken, délben gyorsan megebédelt és estefelé jött megint haza fáradtan, megizzadtan, boldogan.

– Magda, – mondta, – most megint ember vagyok. -57- Megint a régi vagyok. Ugy érzem, hogy száz embernek az ereje van a karomban és hogy semmiféle munka nem elég nekem. Megint olyan türelmetlenül vágyom a munkára, mint azelőtt. Ez az, ami kiveszett belőlem, ez az, amit visszaadtál. Most már sohasem érzem azt, amit olyan gyakran kezdtem érezni, a lassú megsemmisülést; tele vagyok az élet kedvével, az élet örömével, terveim vannak, boldog vagyok. Mert te vagy nekem, mert az enyém vagy, mert tőled megyek el és hozzád jövök vissza.

– És Magda, – kérdezte Kádár, – ugy-e… akármi jön most már ezentúl… akármi jön… ez az idő megérte?

Magda feléje fordult, nagy barna szeme kitágult, meghidegedett, azután elsiklott a messzeségbe, tág hideg szemmel nézett így el valamerre messze, azután megrázkódott, lehunyta a szemét és halkan, határozottan válaszolta:

A július elmúlt és jött az augusztus. A hőség még mindig szakadt le a magasságból, de már fülledt, elmálló, értelmetlen és céltalan volt. A búzát learatták, a tömött kalásztenger helyén tüskés, sárga tarló maradt, amelyen szomorúan és tikkasztóan folyt szét a hőség; a rög mállott, az útakon porfelhők szálltak föl, -58- a ház, a kert beporosodott és a tikkadt, hangtalan, fojtó és értelmetlen hőségbe csak a cséplőgép búgott bele messziről egyhangon, kitartóan és elfárasztóan.

Augusztus nyolcadikán délben hozták a postát. Kádár zsebre tett egy levelet. Ebéd után, amikor egyedül maradtak, átadta Magdának. Magda mozdulatlan arccal olvasta végig.

„Tizennegyedikén délben már otthon leszünk. Kérlek, küldd ki a hintót a déli vonathoz. Budapestről egyébként a biztosság okáért táviratozunk.

Én kitünően érzem magamat, azt hiszem, nincs már semmi bajom, vagy ha van, csak az, hogy nem vagyok veled. Az orvosok nagyon helyeslik azt, hogy menjek el utókurára valahová a tenger mellé. Ha akarod, elmegyünk és akkor magunkkal visszük Magdát is. Olyan nagyon adósának érzem magamat; valahányszor rágondolok, mindig lelkifurdalásom van. Neki talán már nem irok, de te most is mondd meg neki, milyen nagyon köszönöm, hogy olyan jó volt és a kedvemért meghozta azt az áldozatot, hogy otthon maradt. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy valahogyan viszonozzam neki. Bár csak állandó maradna az a vágya, hogy társaságba akar menni és bárcsak találna valakit, akihez szívesen férjhez megy. Télen föl kell vinnünk Budapestre. Egy ilyen szép, okos, drága lány! Hiszen alig van férfi, aki megérdemelné, aki elég jó volna hozzá. Majd keresünk a számára olyan valakit, mint te vagy. Most igazán nincs ennél sürgősebb gondom és nincs nagyobb vágyam.

Tehát augusztus tizennegyedikén. Most már nemcsak -59- a napokat, hanem az órákat is számolom és azzal a gondolattal alszom el mindennap, milyen jó lesz veled együtt lenni…“

Magda leeresztette a kezét a levéllel, azután megmozdult, Kádár elé tette a levelet, a kezét visszahúzta, az ölébe tette és mozdulatlan arccal nézett maga elé.

– Magda, – mondta Kádár szorongva és félénken, – Magda, drágám… most beszélnünk kell már arról, mi legyen… Most nem lehet kikerülni többé, határoznunk kell.

Magda lassan feléje fordította az arcát. Az arca nem volt már merev, hanem bánatos és alázatos; nagy, barna szemét könnyek fátyolozták el; a megmozdulása, a feje meghajtása, az arca kifejezése engedelmes, tehetetlen és alázatos volt.

– Én nem tudok neked semmit mondani, – felelte halkan. – Az történik, amit te akarsz. Az történjék, amit te akarsz. Velem te most már rendelkezel és ha akarsz engem tovább is szeretni, akkor jó, és ha engem nem szeretnél már, akkor is tedd azt, amit akarsz.

Kádár ijedten nyúlt a keze után, megfogta, megcsókolta és a kezében tartotta.

– Magda, – mondta neki halkan és szemrehányóan, – miért beszélsz igy? Miért kételkedel benne, hogy szeretlek? -60-

– Szeretsz? – kérdezte Magda halkan, szomorúan, alázatos, könnyes szemmel.

Kádár megölelte és forrón és hosszan megcsókolta. Magda kiszabadította az ajkát.

– Akkor, – mondta hangosabban, – akkor tedd azt, amit jónak látsz. Én mindenben engedelmeskedem. Én mindent elfogadok. Nekem minden jó, amit te akarsz.

– Jól van, drágám, – mondta Kádár. – Akkor beszéljünk erről a dologról. Akkor segíts nekem. Gondolkozzunk. Mi a teendő?

Magda nem szólt. Kádár járkált a szobában és töprengve, idegesen, önmagával vitatkozva beszélt:

– A helyzet olyan egyszerű volna. Én szeretlek téged és csak veled tudok és csak veled akarok élni. Mi állhat az útjába annak, hogy veled éljek, hogy mi együtt éljünk, mikor mindakettőnknek ez a boldogság… Két ember nem tud egymás nélkül élni… De ennek a szerelemnek útjába áll… a szeretet… a család… mindenféle megszokás, mindenféle szent bilincs… Bilincseket hordunk… Hogyan rázzuk le őket? Mi ránk kettőnkre nézve az életünk legnagyobb és legszentebb törvénye a szerelmünk, hogyan érvényesüljön ez a legfőbb parancs? Útjába állhat-e a megszokás és a gyöngédség és a jóság?

– Magda, – mondta könyörögve, – mondj te is valamit. Erősíts meg engem az elhatározásomban, erősíts meg abban a hitemben, hogy mindennel szembe kell szállnunk. -61-

– Én csak azt tudom, hogy én neked engedelmeskedem. És csak azt tudom, hogy én nélküled úgy sem tudok élni…

– Hát ezt, hát ezt mondd, Magda. Ha ezt mondod, akkor én nem habozom. Akkor semmi sem tarthat vissza. Akkor… ha hazajönnek… én fogom megmondani… mit akarok, mi történt, hogy mi… hogy nekünk el kell mennünk… hogy én itt nem maradhatok többé… én Ilonával nem élhetek többé…

– Ne sírj, – mondta. – Nézd, én is szeretem Ilonát… nagyon szeretem… te ezt érted… ez nem lehet másképpen… És én nagyon gyöngéden… Eh, nem is tudom, hogyan mondom meg neki…

– De mikor téged szeretlek. Mikor nélküled nem lehet… nem tudok élni… Őt is szeretem, de az egészen más. Én őt szeretem… a távolból is, ha nem lennék vele együtt, de veled együtt kell lennem, nélküled nem tudok élni.

Magda fölemelte hozzá a könnyes arcát, Kádár letörölte a könnyeit és hangosan mondta:

– Nem tudok. Téged meg kell tartanom, akármi történik is. Ugy-e, így van, Magda?

Magda bólintott és behúnyt szemmel nyujtotta csókra az ajkát. Jöttek az utolsó napok. Fáradt, kábult, -62- tikkadt és fájdalmas mámoru augusztusi napok és augusztusi éjszakák. A szerelmük könnyesen, sóvárgóan, marcangolóan, boldogtalan boldogsággal lángolt még ezekben az utolsó napokban, amelyeket egyre jobban beárnyékolt, elhomályosított és megmérgezett egy közeledő nagy, hideg bánat és megbánás.

Kádár egyre nyugtalanabb lett. Tépelődött, kínlódott, habozott, nem tudta elszánni magát rá, mit tegyen és hogyan fogjon hozzá. Magda hallgatva és egyre teljesebb mozdulatlan szomorúsággal nézte a tépelődését.

– Azt kellene tennünk, – mondta Kádár az utolsó napon, – hogy most kimegyünk a vasúthoz, felülünk az első vonatra és elutazunk. Messzire valahová. Soha vissza nem jövésre.

– Ez brutalitás lenne, – mondta. – És gyávaság. Ugy-e, gyávaság lenne, Magda?

Augusztus tizennegyedikén sápadtan és fáradt, elgyötört arccal kelt föl Kádár. Reggeli után idegesen sétált az ebédlőben. Rágta a vértelen ajkát és a keze, amellyel a homlokát végigsimogatta, reszketett. Magda szótlanul nézte egy ideig, azután kiment. Egy óra múlva jött vissza és Kádár ekkor még mindig idegesen és remegve járkált föl és le.

Kádár tovább járkált. Kintről egyszerre behallatszott a hintó robogásának a zaja. Menni kell. Kádár megállott, kifelé fordult és az arca még sápadtabb lett.

– Sándor, – mondta halkan, – hallgass ide. Ez a helyzet olyan nehéz… én értem… én tudom… Egyelőre ne szólj hát semmit. Maradjon minden úgy, ahogyan van. Éljünk tovább úgy, mint azelőtt, mintha közöttünk semmi sem történt volna. Majd meglátjuk, mi lesz… majd történik talán valami… akkor elhatározhatjuk, mit kell tennünk…

– Én még nem tudom… de megtörténhetik, hogy olyan lesz a helyzet… hogy szólnod kell, hogy nem lehet halasztani, nem lehet tovább úgy élni… Érted te, hogy mit akarok én?…

– Én majd megmondom neked, ha úgy lenne. Akkor kell… Akkor nem lehet hallgatni. De addig hallgass.

Kádárnak kipirult az arca. Megfogta a Magda kezét, megcsókolta, azután szótlanul megcsókolta az ajkát és ment ki a vasúthoz. -64-

Az országúton magas, fehér porfelleg rohant a ház felé, a hintó robogásának a zaja egyre közelebbről hallatszott, a két fiú kiabálva szaladt a kapu felé, a hintó berobogott a kapun és megállott a ház előtt. Elsőnek Kádár ugrott ki, azután az öreg Markó, az öreg asszony és Ilona. A két fiú megrohanta az anyját, Magda komoly és mozdulatlan arccal ment az öreg asszony felé. Az apja megállította útközben.

Magda odanyujtotta az arcát. Az öreg megcsókolta, aztán ráveregetett a vállára.

– Még mindig ilyen szomoru vagy? – kérdezte jókedvüen. – Férjhez adlak már, keresek már neked egy herceget, hogy jobb kedved legyen.

Magda nem válaszolt. Megcsókolta az anyját, azután a testvérét, a fiúk is sorba csókoltak mindenkit. Fein úr is előkerült a háttérből, hogy átvegye a kézszorításait, azután az egész társaság bevonult a házba. Az öreg Markó Kádárral egyenesen az ebédlőbe ment, a két asszony fölment megmosakodni és tíz perc mulva mindnyájan együtt ültek az ebédnél.

Mindenki megkapta az ajándékait, a két fiú tombolt örömében, az ebéd hangos volt és jókedvü. Ilona azon fáradozott, hogy Magdát is jókedvre derítse, azt kérdezte tőle, hová akar menni szeptemberben, majd ők is odamennek, magukkal viszik őt, Magda nyugodtan -65- és komolyan válaszolgatott és néha nagy erőfeszítéssel mosolygott is.

Ebéd után a fiúk kimentek, Fein úr is visszavonult, az öreg Markó értesült már mindenről, ami itthon történt, csend támadt és ekkor Magda kezdett kérdezősködni a fürdőről és a fürdőbeli élményekről. Ilona jókedvüen beszélt el mindent. A lakásuk kitünő volt, az ellátás is nagyon jó, csak társaságra tettek szert nehezen. Apa hamar talált két magyar urat, azokkal órák hosszat kártyázott, hanem a férfiak egyébként nem voltak szimpatikusak, az asszonyok még kevésbbé. Volt ott egy aradi asszony… na!

– Nem, – mondta az öreg asszony, – csak ez a gazember Sarudy, a Taláry herceg bérlője.

– Persze, – felelte az öreg asszony, – nem tudod? – elvált a feleségétől.

Kádár nem felelt. Felnézett a levegőbe, a szivarja füstjébe, hogy senkinek se kelljen a szemébe néznie.

– Ismerős más nem volt, – felelte Ilona. – Hanem ott volt Felix Babenberg, a híres német író a híres színésznőjével, Abels Stellával. Egy szép villában laktak és ott volt a Babenberg felesége is. Az belenyugszik ebbe. Mit szólsz hozzá?

Odafordult Magdához. Magda nem szólt semmit, -66- csak, hogy az érdeklődésének valamely jelét adja, halkan mondta:

Kádár nézte a szivarja füstjét, gondolkozott, egyszerre megrándult a teste, odafordult a feleségéhez és idegesen, összehuzott szemmel hajolt előre, mintha mondani akarna neki valamit. Az asszony azonban ekkor már másról beszélt. Kádár felállott, járkálni kezdett és tépelődve rágta az ajkát. Félfüllel, messziről hallotta csak, amit az asszony beszélt.

– Tudod, – mondta Magdának, – ott volt az az aradi asszony. Ekkora butonok voltak a fülében és mindenkivel kikezdett. A legállandóbban egy fiatal doktor foglalkozott vele, azzal sülve-főve együtt volt. Egyszerre csak egy német katonatiszt jött oda, egy nagy, szőke gróf, monoklival.

Kádár félbeszakította. Nem bírta elfojtani az ijedt, kutató, aggodalmas kérdését, amellyel hirtelen hozzája fordult:

– Ilona, – kérdezte rekedten, – azt mondod, hogy annak a Felix Babenbergnek a felesége is ott volt.

Magda csendesen felemelte a fejét és csodálkozó, nagy szemmel nézett rá. Az asszony nyugodtan felelte:

– Igen. Azt mondják, úgy szereti a férjét, hogy ebbe is belenyugszik. Még ő intézi a férje minden dolgát, ő tart rendben mindent, ő levelez… -67-

– De amikor szereti! – mondta Kádár izgatottan. – És amikor a férje is bizonyosan szereti őt azért…

Belenézett a férje remegő arcába és beesett szemébe és megrettenve mondta:

– Semmiért, – mondta. – Semmiért. Folytasd csak kérlek, amit elkezdtél.

Az öregek elámulva figyeltek; Magda nagy szemmel, vizsgálva nézte őket; azután az asszonyt és Kádárt, Kádár pedig ingerülten felelte:

Az asszony keskeny, finom ajka síróan meggörbült, reszkető kézzel simította hátra a haját, habozott egy kicsit, azután újra megkérdezte:

– De mégis Sándor… ok nélkül nem mond ilyent az ember… Miért kérdezted? -68-

Az öreg Markó föl akart pattanni, az asszony azonban gyors, kérő mozdulattal hajolt feléje és sietve, szepegve, könnyes szemmel, sírással küzdve hebegte maga elé:

– Azután jött a német katonatiszt… és az asszony nem törődött a doktorral… és mindig elszökött előle… és egyszer az erdőben…

Azután keserves zokogás buggyant föl az ajkán és nem tudta folytatni. A kezét a szájához emelte, mintha vissza akarná fojtani a sírását és megrémülten, ijedten, elkeseredetten zokogott.

– Te meg vagy őrülve, – mondta dühtől piros arccal Kádárnak. – Mit ordítottál úgy rá?

– Hazajön itt két hónapi távollét után, – mondta szemrehányóan az öreg asszony – és így fogadod.

Kádár megzavarodva nézett rájuk. Azután ránézett Magdára; Magda elfordította a tekintetét. Odalépett az asszonyhoz.

– No, szívem, – mondta neki, – hát ne haragudj… Bocsánatot kérek, – jó? Ne vedd nagyon tragikusan, ideges vagyok, ugy-e nem haragszol? -69-

– Nem, – mondta, – én nem haragszom. Én… nem is azért sírtam… mert rámkiáltottál… hanem azért, mert azt kérdezted… Miért kérdezted?

Kádár egy gyors pillantást vetett Magda felé, Magda azonban most már egészen elfordult. Lehajolt az asszonyhoz.

– De szívem… kedvesem, hát hogy sírhatsz egy ilyen minden jelentőség nélkül való kérdés miatt? Eszembe jutott… Semmi más okom nem volt rá. Hogy gondolhatod!

Az asszony hozzásimult és megcsókolta. Engedelmesen, de tapadva és szomjasan csókolta meg és Kádár behunyt szemmel hajolt le hozzá, a feje megtelt vérrel és a homloka verejtékes lett.

Azután hátrafordult. Magda azonban nem nézte őket, elfordulva ült és mozdulatlan arccal tekintett ki az ablakon.

Az öreg asszonnyal együtt kifelé indult. Útközben ráveregetett a Magda vállára.

– Hát te mit ülsz itt, mint egy kőszobor, – mondta neki. – Gyere, hagyjuk őket egyedül.

VI.

Egy hét mulva, este, vacsora után – kint ültek a verandán, – Ilona fölkelt és jó éjszakát kivánt a társaságnak. -70-

Kádárt ebben a másodpercben egy parancsoló, türelmetlen, szinte érintésnek érzett pillantás érte. Odafordult Magda felé, a lány összevont homlokkal, összeszorított ajakkal, a sötétben világító nagy szemmel nézett rá. Kádár megértette, hogy beszélni akar vele és hogy azt kivánja tőle, maradjon itt. Ilona elment és ő elfogódva húzódott bele a karosszékébe. Várt.

Az öregek sokáig maradtak, de végre álmosodni kezdtek, fölkeltek, elbúcsúztak és mentek aludni. Kádár összehúzódva, csendesen maradt egy ideig. Azután közelebb ült Magdához. Magda nem mozdult. Kádár előrehajolva, figyelmesen nézte az arcát és meghökkenve hajolt még jobban előre, hogy még jobban lássa. A Magda arcáról eltünt a jeges merevség és a rendületlen komolyság. Az arca meglágyult, elbágyadt és fölolvadt, valami nagy síró, de megnyugvással teli, messzeségbe néző szomorusággal telt el. A fájdalma szinte mosolygás volt, álmodozva, elfáradva, megadóan és szinte vágyakozva nézett a kikerülhetetlen és kérlelhetetlen jövendő elé.

Magda feléje fordította, feléje hajtotta szomorú, bágyadt szőke fejét és napsütötte barna arcán fájdalmas alázat volt.

– Sándor, – mondta alázatosan, – most itt van az ideje… Most szólnod kell, vagy énnekem kell tennem valamit.

Kádárnak megdobbant a szíve és úgy érezte, valami nagy tüzesség árasztja el az egész testét. Fölugrott -71- és elfelejtett azzal törődni, látja-e valaki őket, fölugrott és egy öleléssel odaomlott, odatérdelt Magda elé, átfogta a testét, fölnyujtotta hozzá az ajakát, lehúzta magához a Magda fejét, megcsókolta és azután egy nagy öleléssel odaszorította hozzá a fájdalmas elszántságtól lüktető, mámoros fejét. Magda magához ölelte a fejét és a csendes, meleg éjszakában így maradtak sokáig ebben a hangtalan, dacos, keserű és kínzó boldogságú ölelésben. Még egyszer érezték a szerelmük fájdalmas boldogságát, még egyszer föllobogot bennük a bűn mámora és dacos bátorsága.

– Oh!… Most érzem azt, csak most érzem, milyen csodálatosan, milyen királyi módon nagylelkü voltál te. Milyen felségesen bátor. Milyen nagyszerűen hősies a te szerelmed és hogy milyen könnyü volt nekem téged szeretnem és milyen rettenetesen nehéz volt neked engem szeretned.

– Oh!… – Hogy kérdezheted ezt? Ezt hitted? Ezért kerültél, amióta… ők itthon vannak?

– Nem, – felelte Magda, – nem szabad azt mondanom, hogy ezt hittem. De erre is gondoltam. A lány… az asszony azért olyan végtelenül nyomorult, mert ha olyan határtalanul szerelmes volt, hogy mindenről megfeledkezett és csak arra gondolt, hogy adnia kell, hogy nagylelkünek kell lennie, akkor utóbb -72- maga is úgy érzi, hogy most már nincs semmije és hogy a magárahagyottság a világgal szemben mindenkivel szemben természetes, hogy természetes, ha elhagyják…

Magda hüvösséget érzett a szíve körül. Ez a mondat nem volt a meleg és természetes kiáradása egy forró vágynak és egy dacos ragaszkodásnak, hanem pártfogó hangú volt és a kötelességteljesítés ízét éreztette. Elhúzódott Kádártól és lefejtette a derekáról a karját.

– Nem, – felelte Magda komolyan, – nemcsak ezt. Hanem éreztem még… hogy mondjam ezt meg neked?… nem féltékenységet, Istenem, nem azt. Hanem azt gondoltam, hogy… nem én mellettem vagy, itt élünk ilyen közel egymáshoz és nem mellettem vagy és kínzó vágyat éreztem arra, hogy mellettem légy. És tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed…

– Tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed, mert te kínlódtál talán… bizonyosan kínlódtál… de csak a hazugság miatt és az én közelségem miatt és azért, mert arra kellett gondolnod, hogy jön a leszámolás.

– De igen. Én láttam rajtad, éreztem rajtad, minden mozdulatodon és minden szempillantásodon -73- éreztem, hogy te azt a nagy vágyat, azt a forró és ellenállhatatlan régi vágyat már nem érzed. Tudtam azt, hogy ha most kellene mindent kezdeni, nem kezdenéd el.

– Tudtam ezt és tudtam azt is, hogy ha nem hagysz el, hát… becsületből, tisztességből, elhatározások, elvek miatt nem hagysz el. De nem azért, mert még mindig olyan féktelenül szeretsz, hogy mindennel szembeszállj értem. Nem egy minden áldozatra kész szerelem ez már, hanem egy minden kötelesség teljesítésére kész lovagiasság. Ha csak a férfiösztönödre, mondjuk a szivedre hallgatnál, akkor nem törődnél velem, vagy legalább is nem áldoznál föl értem mindent, de te az eszedre is hallgatsz, a becsületre, a lovagiasságra, arra, hogy nem szabad – utálatos kimondani – nem szabad cserben hagynod egy lányt, akit bajba döntöttél.

– Engedned kell. Érezned kell, hogy igazam van. És én tiltakoznám is ellene, hogy engem szánalomból szeress, hogy részvétből és becsületből maradj mellettem, hogy engem úgy tekints, mint valami szerencsétlen, elhagyott, megcsalt, szegény varrólányt. De az a rettenetes… hogy én most egy cseppet sem érzem magamat erősebbnek, mint egy szegény, elhagyott, megcsalt varrólány. Azt hittem, felette állok az ilyen asszonyi nyomorékságoknak. És nem állok felette. Azt hittem, nem törődöm a világgal. És reszketek -74- tőle. Azt hittem, szembe merek szállni mindenkivel, mert a szerelmem jogot ad mindenre. És félek mindenkitől… mert…

Kádár nem tudott szólni. Fölállott, egy nagy hidegség burkolta be: fájdalom, félelem, jeges szorongás. Magda leküzdötte a sírását és összerázkódva mondta:

– Amióta ők itthon vannak… azóta mindig egy nagy sötétség, egy nagy félelem, egy hideg irtózat kerülget… nem tudom mi… nem tudom hogyan… Azért értem, ha te félsz, mert én százszor jobban félek…

Kádár is összerázkódott. Megborzongott; olyan félelmet érzett, hogy minden tagja fájt tőle.

Megfogta a kezét és megszorította, hogy melegséget érezzen, hogy puha testet, meleg vért érezzen, hogy tegyen valamit, hogy az izmai megfeszülhessenek.

– Magda, – mondta újra, – mit beszélsz te. Az okosságod… az, hogy gondolkozol, töprengesz, a vágyainkat és a fájdalmainkat elemzed… árt most nekünk. Hibás útra visz. Nem igaz, amit mondtál. Nem igaz. Én szeretlek téged és te is szeretsz engem… és nem kell mással törődnünk és nem szabad mással törődnünk, csak ezzel… Nekünk boldogan kell egymást -75- szeretnünk és mindennel szembe kell szállnunk érte… Gondolj arra a hat hétre, amely elmult… Gondolj rá… Akarsz úgy élni velem… sokáig… mindig… együtt…

Magda fölállott. Megölelték és megcsókolták egymást és még egyszer, utoljára végigtüzelt rajtuk a mámor, a szerelem, az emlékezés.

Megölelték egymást és fölmentek, Magda a szobájába és Kádár a feleségéhez.

VII.

– Nem, – felelte az asszony, – nem tudok. Aludtam már… gyorsan elaludtam, mert nagyon álmos voltam… de azután fölébredtem és nem tudtam újra elaludni. – Sokáig voltatok lent. Egy óra.

– Tudod, a szívem most egészen rendben van. -76- Amióta itthon vagyunk, nem érzek semmit. Csak aludni nem tudok jól. És ezért jó lesz, ha elmegyünk a tenger mellé. A tengertől pompásan alszom.

– Legjobban szeretnék veled egyedül menni. Veled egyedül valahová, ahol senkit sem ismerünk, ahol egész nap velem lennél. De Magdát el kell vinnünk. Nem szabad itthon hagynunk. Olyan nagy szüksége van valami szórakozásra. Már szinte aggasztó a komolysága, a szomorúsága, a keserűsége. Gyorsan férjhez kell adnunk.

Kádár lehajolt, hogy az arcát ne lehessen látni. Az asszony tovább beszélt:

– Legjobban szeretném akkor már a két fiút is elvinni. Hadd legyenek velünk. Úgyis azt érzem néha, hogy rossz anyjuk vagyok, mert az egészségemet többre becsülöm, mint azt, hogy velük legyek. De ennek végre is nincs sok értelme. Ők pompásan érzik magukat itthon, jobban, mint akárhol másutt… Ugy-e igaz?

Az asszony beszélt és ő egy-egy szóval felelgetett csak. Kábult volt. Úgy érezte, hogy beszélnie kellene, hogy minél tovább hallgat, annál súlyosabbnak számít az, amit el fog mondani, de nem mert beszélni. Nem tudott. Kábult volt.

– Olyan sápadt vagy… borzasztó. És a szemed…! Nincs valami bajod? Nincs lázad?

– De hiszen az lehetetlen… mutasd a kezedet… a hőmérő… Nem fáj semmid?

– Nem, – mondta kétségbeesve Kádár, – hagyd kérlek… igazán nincs semmi fájdalmam… semmi fizikai bajom.

– De igen. Én látom azt rajtad, úgyis látom. Mióta hazajöttünk. Mi bajod van? Mondd meg nekem! Olyan dolog… ami… ami apára is tartozik?

Rémülten, lázasan faggatta a férjét, remegve sorolt fel mindenféle lehetőséget, ijedten és megbűvölve közeledett egy kérdés felé, és végre, amikor hiába könyörgött őszinteségért és vallomásért, fehér ajakkal és hebegve kimondta ezt a kérdést:

– Az a bajod ugye… amiért… amiért… rámkiáltottál, mikor hazajöttünk?…

Kádárban ekkor megáradt a fájdalom, a részvét, a hála, a szégyenkező megindultság, megfogta az asszony kezét és szakadozottan, remegve, könnyesen bugyogott ki az ajkán:

– Ilona… hogy merjek én neked beszélni… Hogy merjem én neked elmondani? Te drága vagy és jó vagy és szeretsz engem… de tudsz-e olyan jó lenni és tudsz-e engem úgy szeretni, hogy megértsd és megbocsásd ezt? Megérted-e, hogy én azért mégis szeretlek téged, hogy minden gyöngédségem és minden szeretetem a tied, hogy én azért szeretlek…

Az asszonynak az egész teste remegett a visszafojtott sírástól és most nem bírta tovább. Egy felsikoltással zokogta el: -79-

Kádár elhallgatott. Simogatta az asszonyt, azután vigasztalni kezdte. Az asszony lefojtogatta a torkán a sírását.

– Ilona… hogy mondjam? Hogyan értessem meg veled, hogy hiába szerettelek téged szeretettel, hűséggel, ragaszkodással, hálával… ennek nem lehetett ellentállni. Ez úgy jött rám, mint egy szélvihar, mint egy zivatar, mint egy katasztrófa, amelynek nem lehet ellentállni… Hiába volt minden. Megérted te azt, hogy én hiába küzdöttem, nem tudtam ellentállni, hogy engem elsodort.

Az asszony fájdalmas, merev szemmel nézett rá és úgy látszott, nem is hallja, amit beszél.

Az asszony szeme lecsukódott. Az arca elfehéredett, a feje ájult fáradsággal esett le a párnára.

– Ilona, – kiáltotta Kádár rémülten, – Ilona… mi bajod… hallod, amit mondok?

– Ilona, – könyörgött Kádár, – nézz föl… Mondd, hogy nem gyűlölsz… mondd, hogy nem fáj neked nagyon… Ilona…

Az asszony lassan felnyitotta a szemét. Megtört, üveges tekintettel nézett Kádárra.

– Nem gyűlöllek, – mondta nagyon halkan. – Nem gyűlöllek. Én éreztem ezt. Amióta hazajöttünk éreztem ezt. Mit akarsz most tenni?

– Ilona… Istenem… én nem tudom. Majd meglátjuk. Csak te ne szenvedj nagyon… Ilona, ha tudnád, milyen végtelen szeretetet érzek irántad, milyen végtelen gyöngédséget, hálát…

– Nem tudom, Ilona, majd meglátjuk, majd… beszélünk róla… majd gondolkozunk… majd keresünk…

Összezúzottan, megsemmisülten ült mellette, elfacsarodó szívvel nézte fájdalmas, halottfehérségű, lehúnyt szemü, merev arcát és megtelt könnyel a szeme.

Hosszú, nagy csöndesség volt. Az asszony végre fölnyitotta a szemét, merev tekintettel nézett Kádárra és meglátta a könnyeit. Melegebb lett a pillantása. -81-

Kádár fölzokogva hajolt feléje, az asszony remegve ölelte meg és most föl-fölzokogva, de nyugodtan, csöndesen és jósággal beszélgettek. Kádár elmondott mindent és az asszony beleegyezett mindenbe. A hajnal bederengett a szobába és az ő halk és könnyes beszélgetésük még mindig tartott. Lassan világosodott és ők halkan és sírva beszéltek az elválásukról.

VIII.

Kádár hét óra tájban fölkelt. Egy percet sem aludt, a szeme égett és a halántéka lüktetett, fáradt és lázas feszültséget érzett minden tagjában, az álmatlanság különös részegségét. Felöltözködött, lement a lépcsőn és minden csekélységet, minden mozdulatot vak és bódult energiával végzett. Most egy percig sem lehetett már várni, most gyorsan kell végezni mindennel, bátran, elszántan, bódultan, vakon.

Az ebédlőben föl és le járkált. Félnyolckor bejött az öreg Markó. Megdobbant a szíve, le kellett nyelnie az izgalmát, feléje sietett és gondolkozás nélkül, szinte tehetetlenül, még az előbbi energiájától hajtva, mint akit lelöknek valahová, hevesen mondta:

Lementek a kertbe. Az öreg Markó pödörgette a vastag, ősz bajuszát, féloldalról gyanakvó pillantásokat vetett Kádárra és egyszer-kétszer önkéntelenül megrázta a fejét. Kádár egyenesen, mereven maga elé nézett. Az arca sápadt volt és az ajka rángatózott.

Egy kavicsos kerti úton mentek. Kádár nem szólalt még meg. Elértek a rózsákig és Kádár itt hirtelen visszafordult a ház felé. Az az érzése volt, hogy fentről nézi őket valaki. A ház azonban leeresztett függönyökkel, némán és mozdulatlanul állott még.

Kádár nagy lélegzetet vett, az izgatottságát egy kinos torokrándulással ismét le kellett nyelnie, fölemelte a jobb kezét, mintha védekezni akart volna és izgatottságában szinte kiáltva, rekedten hadarta el:

Mind a ketten megálltak. Az öreg sarkon fordult; derékszögben, szinte katonás merevséggel átfordult feléje, hirtelen vérpiros lett az arca és a két nagy kezét ökölbe szorítva csapta föl a levegőbe. Kádár minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan meg tudjon előtte állni. -83-

Az öreg két fölemelt, nagy ökle remegett a levegőben és reszkető, ősz bajusza alól ordítás tört ki:

Kádár most nyugodtabb lett. Ez az ordítás, ez a nyilvánvalóan igazságtalan és oktalan brutalitás visszaadta a higgadtságát. Tudta, hogy ez után szégyenkezésnek kell jönnie.

Nem válaszolt. Nyugodtan nézett farkasszemet az öreggel és hallgatott. Az öreg leeresztette az ökölbe szorított kezét és látszott rajta, hogy megzavarodik. Ha az ordítása és az ökle fölemelése után üthetett volna is, akkor maradt volna haragvó és rendületlen. Igy megérezte a keze leeresztésében lévő kómikumot és megzavarodott. De a szégyenkezését is szégyelte.

– Most te nevetsz ki engem, – mondta reszketve a haragtól, – most te mosolyogsz rajtam, most te nézel le engem, mert nem tudtam vigyázni magamra. Ismerlek benneteket… finom és művelt embereket… Pedig kettőnk közül mégis te vagy a komisz és hitvány ember, komisz, hitvány, művelt ember… alávaló és művelt gazember. És nekem nem szégyenkeznem kellene előtted, hanem újra fogni a két öklömet és beleverni a te finom és művelt arcodba…

– Gondolod, – kérdezte, – hogy ez az a hang, amelyen velem beszélned kell?

– Ezt tudjátok: a hangot megkeresni, a hangra vigyázni. De becsület, az nincs bennetek, de tisztesség, az nincs bennetek. -84-

– Tudom, miről van szó. Láttam rajtad… aznap, mikor hazajöttünk, láttam már. Én miről lenne szó? Arról van szó, hogy a feleségedet el akarod hagyni, el akarod rúgni magadtól. Tehát gazember vagy. Punktum.

Kádár hallgatott egy kicsit és érezte, hogy egy hideg, hiú rosszaság terpeszkedik el a lelkében. Érezte, hogy az öregnek szüksége van arra, hogy kiabáljon vele, ordítson rá, inzultusokat vágjon a szemébe és különösen arra, hogy azután lecsöndesedve beszéljen vele, tudta, hogy az öreg beszélni akar vele és amikor most válaszolt neki, tudta, hogy ezen a réven mindjárt fölébe kerekedik és megalázza őt.

– Akkor más mondanivalód nyilván nincs is számomra, – szólt halkan és hidegen, – és nyilván nem is akarod meghallgatni azt, amit mondok. Jó. Készen vagyunk. Mehetünk föl.

A ház felé fordult és indulni készült. Az öreg Markó barna arca meglágyult, az ősz bajusza remegni kezdett, a harag és a harciasság egészen eltünt az arcáról, a helyébe gyerekes tehetetlenség és ijedtség jelent meg.

– Sándor, – mondta szégyenkezve és akadozva, – no nem… no nézd… hát nézd csak… megállj csak…

Olyan tehetetlen, szégyenkező, ijedt és remegő volt, hogy Kádárnak megesett rajta a szive. Érezte, hogy szereti az öreget és fájt neki, hogy megalázta.

– Hát jól van, apa, – mondta neki, – hát -85- nézd… hát hallgass meg engem türelemmel. Te tudhatod azt, hogy én nem vagyok az a hidegszívü gazember, akinek első dühödben mondtál. Tudhatod, hogy én csak nagy lelki harc után és csak egy végső kényszerhelyzetben szántam rá magamat, hogy ezt megteszem… hogy ezt megmondom…

Az öreg hálásan és megindultan bólogatott. Karon fogta őt és elindult vele.

– Sándor, – mondta neki nagyon melegen, – nézd, fiam… hát beszéljünk róla… Hiszen az lehetetlen. Én tudom, te magad is be fogod látni.

– Hiszen te szereted Ilonát, – mondta szinte fölujjongó hangon, mintha ez valami csodálatos és boldog fölfedezés volna. – Én tudom. Te szereted. Azt a drága, jó, hűséges asszonyt…

– De én egy más asszonyt… egy leányt… Én nem tudok élni… ez csodálatos, mert én Ilonát szeretem… de én nem tudok élni egy… egy másik nélkül.

Az öreg eleresztette a karját és megmeredve bámult rá. Előretolta az alsó ajkát és elképedt, elámult, mintegy felhördült arccal így nézett rá.

Az öreg megcsikorgatta a fogát és egy rettenetes káromkodást morzsolt szét a fogai között. Azután magasra emelte a fejét és elfáradtan ejtette le mélyen, egészen a mellére. Leejtette a kezét is, elcsüggedve és elbágyadtan állott.

– Úgy? – mondta dünnyögve és szomorúan. – Úgy? Azt hittem, nem ilyen… azt hittem, valami könnyebb, valami vidámabb dolog.

– Sándor, – mondta neki erőszakolt elevenséggel, – én mégsem hihetem, hogy ez a dolog olyan rettenetesen komoly. Ha te igazán szereted Ilonát… ha szereted?…

– Akkor ez mégsem lehet olyan rettenetesen komoly dolog. Akkor ez olyan… ábrándozás… olyan álmodozás… szeszély… afféle művelt csapodárság…

– Te, Sándor, – súgta neki bizalmasan, – én most… ahogy gondolkozom ezen a dolgon… most rájövök arra, hogyan történt ez, mi ez, hogyan estél te ebbe bele. Hallgass ide. Igy van a dolog.

Az egyik kezét magyarázóan fölemelte, előrehajolt, erőltetetten gondolkozott és egész testével igyekezett megmagyarázni azt, amit gondol, közölni a nehezen -87- születő gondolatait, kiformálni a mondatait, szuggerálni azt a meggyőződést, amelyet az egész testében érzett.

– Igy van a dolog, Sándor. Ez is a ti művelt babonáitok miatt van. Ti kitaláltátok azt, hogy a férfi és az asszony… hogy mondjátok?… egyenlőjoguak. A férj is éppen olyan hűséggel tartozik… Mink a mi időnkben oda se néztünk annak a hűségnek, ha rákerült a sor. Mink bizony kimulattuk magunkat… a városban… Idekint se nagyon gondolkoztunk… Az asszony nem látta kárát. Ti pedig tartjátok ezt az ostoba bolond hűséget, te tíz évig el se mozdultál a feleséged mellől, harmincnégy éves vagy és még egyszer sem csaltad meg, ültél mellette, azután… azután egyszerre jön ki minden. Itt a nagy baj. Mindjárt más feleség. Egyenlő jogu megint. Mindjárt elválni!…

– Nem az kell neked, Sándor, – mondta biztatva, szinte legényesen és jókedvűen. – Vigyázz csak, öcsém! Egy kis vidámság kell neked, egy kis dinom-dánom. Utazz el. Magadban. Asszony nélkül.

– Hát nem, – mondta az öreg sietve, bocsánatot kérően. – Hát nem ezt. Neked elveid vannak. Ezt a te ízlésed nem engedi. Igazad is van. De azért utazz el. Menj el magad valahová… azután Magdát is elküldjük… meglátod, elfelejtitek az egész dolgot… az a fő, hogy ne lássátok egymást. -88-

Kádár megrázta a fejét. Az öreg egyszerre kivonta a karját az ő karjából, megállott és a homlokára ütött.

– Sándor, – kiáltotta győzelmesen, – hát ide hallgass. Hiszen én tudok már mindent. Én értek már mindent. Látom én már azt, hogy jött ez a dolog.

– De igen, barátom, hallgass csak ide, te is igazat fogsz nekem adni. Hiszen világos, hogy az egésznek a tanya az oka, ez az átkozott puszta.

– De igen, – mondta az öreg szinte nevető önbizalommal, – a tanya az oka mindennek. Nézd, az ilyenfajta emberek, mint ti vagytok, azok már nem valók erre a tanyai életre. Amíg itt dolgod volt, amíg lélegzeni sem tudtál a munkától és magad is mondtad, hogy lázas vagy a munkakedvtől, amíg az egész birtokot újra be nem rendezted, addig jó volt. Addig minden rendben volt. De amint a dolog elfogyott, amint a földbe nem lehetett több munkát beleölni, akkor egyszerre nem volt értelme annak, hogy még itt maradj. Gondolkozz csak: a városba akartál költözni, üzletet akartál alapítani, vállalatokat. Miért? Hogy újra el légy foglalva, dolgod legyen reggeltől estig. Tik nem vagytok már pipázó emberek, ti szivarozó, meg cigarettázó emberek vagytok; nem tudtok ülni, nézni, nyugalmasan várni, hogy érik-e a búza… Dolgotok nincs, társaság itt nincs, színházba menni nem lehet, a sok könyv jön, német, francia, azt olvassátok, az nyugtalanná tesz, örökké olvasni nem lehet, a könyvet -89- leteszitek… így van az a lány is… Ki itt az egyetlen férfi? – Te. Ki az egyetlen fiatal nő? – Magda. Készen van a baj.

Kádár meghökkenve, az akarata ellenére meglepetten, gondolkozva nézett az öregre. Előbb csak meghatónak látta azt az igyekezetét, amellyel őt meg akarta győzni, most bent, szinte az öntudata mögött gyors, kételkedő, de aggodalmas töprengés keletkezett. Mi ez? Hogy van ez? Hogy lehet ilyen kicsi és nyomorúságos okokat keresni? Itt egy időtől és helytől független szenvedély lobogott.

– Ahá! – mondta az öreg nevetve. – Ugy-e, hogy nyomon vagyok? Okos ember vagy; és becsületes ember vagy; – magad sem tagadhatod le.

– De igen. Hiszen… én nem bánom… csináljuk meg a próbáját. Ha a próba ellenem bizonyít, itt a szavam, itt a kezem, hogy mindenbe beleegyezem, egy szót sem szólok többet… Micsoda próba? Elköltöztök Budapestre, te előbb elmégy utazni, azután Budapesten laktok. Mi Magdát elvisszük másfelé. Ha egy év mulva… vagy jó! – mondjuk egy félév mulva még mindig úgy érzitek, hogy egymás nélkül nem tudtok élni, – hát legyen. Jó. A tanya az oka mindennek, barátom. A tanya. Belemégy a próbába?

– Szegény, – mondta remegő hangon, – szegény… Minek mondtad meg neki? Hogy tudtál olyan gyilkos lenni? Miért nem vártál addig, míg velem beszélsz? Látod, látod… Ugy-e, most jobb lenne, ha nem szóltál volna neki? Szegény, szegény, szegény! Milyen nehéz lesz most rábeszélni majd… Ő büszke, önérzetes, most válni akar majd.

Az öreg még jobban előrehajolt, az arca kivörösödött, a két öklét újra fölemelte, de most gyorsan legyűrte a haragját.

– Te mégis gazember vagy, – mondta halkan, rekedten, megvetően. – Te mégis gazember vagy.

Elfordult. Hátat fordított neki. Meggörnyedt a dühtől. A két ökölbe szorított kezével előrehajolt, mintha keresne valamit, amin a dühét kitöltse. Nem talált semmit, a teste remegett és a két öklét eszeveszett -91- haraggal rázta a levegőben. Kádár tehetetlenül állott mögötte és rettenetes, kínzó, megalázott szégyenkezést érzett.

IX.

– Menjünk föl, – szólalt meg azután az öreg komoran, elfordított arccal.

Megindult fölfelé. Nem várt Kádárra. Kádár mögötte ment, úgy érezte, mögötte kullog megszidottan, megszégyenítetten, bűnös fiú gyanánt. Az öreg mogorván és szótlanul ment az ebédlő felé, Kádár nyugtalanul és aggódva követte.

Bementek az ebédlőbe. Az asztalfőn ott ült az öreg asszony, az egyik oldalon Ilona, a másikon Magda, az asztal végén a két fiú a feszes, ragyogó és kutató szemü Fein úrral. Kádár megrettent, amikor meglátta őket. Az öregtől kitelik, hogy beszélni kezd, ordítani kezd, tombolni kezd, amig a fiúk itt vannak még és Fein úr is itt van.

Az öreg azonban valami köszönésfélét mordult el, amikor belépett, azután szótlanul leült és étvágytalan evésbe fogott. Hamar abba is hagyta az egészet, pipára gyújtott és türelmetlenül, idegesen, gyors szippantásokkal pipázott.

Nagy csönd volt. Az öreg asszony sorra vette a nyugtalan, kérdő pillantásával mindegyiküket. Látta, hogy történt valami és türelmetlenül várta, ki kezd beszélni róla. Ilona lehajtotta megtört, finom, barna -92- fejét és reszkető ujjal dobolt az asztalon. Néha, egy pillantásra fölnézett Kádár felé, de azután gyorsan újra lesütötte könnytől elvakuló szemét. Magda mozdulatlan és sötét arccal ült a helyén. Azt látta, hogy az apja tud már mindent, még csak azt nem tudta és csak arra gondolt egy nagy belső remegéssel, tudja-e már Ilona…

Fein úr feszes derékkal ült az asztal végén és csillogó, kutató, fekete kis szeme nyugtalanul siklott ide-oda. Ült feszesen, egészen kifeszített, vékony derékkal, már tovább is, mint szokott, tovább, mint kellett volna. Csillogó, kutató, aggodalmas szemmel nézett jobbra-balra, holott máskor rögtön indulni akart reggeli után és rögtön fölkerekedett, ha érezte, hogy a jelenléte fölösleges. Az öreg Markó végignézte egyszer-kétszer, köhintett egypárszor és amikor Fein úr még mindig nem mozdult, odaszólt neki:

Fein úr elvörösödött és fölállott. Nem ugrott föl, mint szokta; fölállott, nyugtalan, ragyogó kis szeme végigsuhant még egyszer a társaságon, azután szórakozottan mondta a tanítványainak:

Idegesen, szórakozottan, sőt szomoruan vonult ki a két fiúval. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, bent mindenki megmozdult. Az öreg asszony türelmetlenül hajolt előre, Ilona még mélyebbre hajtotta le a fejét, Magda összerezzent és Kádár kiigazodott a székén, mintegy újra leült rá, mintha biztosabban akarna elhelyezkedni. Az öreg Markó egy csörrenő -93- mozdulattal letette a pipáját az asztalra, az öreg asszony felé hajolt, egy megvető mozdulattal hátraintett Kádár felé, még egyszer hátra intett, mintha a nevét nem akarná kimondani és csak a mozdulatával akarná jelezni, hogy róla van szó és rekedten mondta:

Ilona belehajolt a két kezébe és minden hangot a kezébe fojtva, hangtalanul sírni kezdett. Magda még mozdulatlanul ült és várt. Az öreg asszony elképedten, elszörnyedten emelte föl a fejét.

Senki sem szólt. Csönd volt, az Ilona sírását lehetett inkább sejteni, mint hallani.

– Szent Isten! – kiáltotta az öreg asszony. – Hát mi ez? Hát mi ez? Hát mit ültök itt?

Mindenki mozdulatlanul ült. Az öreg asszony kinyújtotta a kezét a férje felé.

– Hát mondd már, – kiáltotta türelmetlenül. – Hát mi ez? Mit ültök itt ilyen mozdulatlanul. Hát miért? Miért akar elválni?

Az öreg Markónak eltorzult az arca. A nagy ősz bajusza ide-oda mozgott az ajka fájdalmas vonaglásától, a szája egészen eltorzult, küzdött a szavakkal, küzdött a haragjával; végre kicsattant belőle:

Kilódította a kezét Magda felé, mintha rámutatni sem akarna. Az arca sötétvörös volt a lángoló dühtől.

– Mert ezt szereti itt, – ordította még egyszer. – Ezt a rongyot. Ezt a szemetet. -94-

Ilona hangosan sírni kezdett, Magda mozdulatlanul, hidegen és fölszegett fővel nézett az apja felé. Az ajka össze volt szorítva és csak az orra remegett. Kádár tiltakozva emelte föl a kezét, de nem szólhatott, mert az öreg asszony keservesen, kétségbeesetten, hangosan jajveszékelni kezdett.

– Szent Isten… édes jó Istenem, hiszen az nem lehet, az lehetetlen. Ki hallott még ilyet, ki hallott még valaha ilyet… hiszen ez lehetetlen… Egy házas ember… az nem lehet… De Magda nem akarja, ugy-e, nem akarod Magda, neked semmi közöd hozzá, te nem akarod, ugy-e?

Magda nem válaszolt. Az öreg Markó most ránézett, újra elöntötte a düh, fölállott, mintha feléje akarna menni, azután visszaesett a székébe és keservesen kacagva mondta:

– Az nem akarja? Hogy az nem akarja? A hercegkisasszony? Nem ismered a lányodat. A hercegkisasszony!… Utolsóbb az utolsónál!

Az öreg asszony jajveszékelése most már csak értelmetlen, jajgató zokogás lett; Magda mozdulatlan, sápadt arccal nézte az apját. Kádár fölállott.

– Én nem engedhetem meg, – mondta remegő hangon, – én nem engedem meg, hogy Magdával így beszélj.

Az öreg Markó hörögve küzdött a haragjával, a torkát fojtogató káromkodással. Ő is fölállott és fuldokolva lépett egyet előre. Egy másodpercre úgy tetszett, mintha meg akarná ütni Kádárt. Ilona fölemelte -95- a könnyes arcát és sikoltott egyet. Az öreg ránézett és ellágyult az arca.

– Te nem tilthatsz meg nekem semmit, – mondta Kádárnak lehülten, komoran és keserüen. – Magda az én lányom.

– És ha te elég lelkiismeretlen, gyáva, hitvány és nyomorult voltál, hogy tönkre tetted, akkor tűrnöd kell, hogy itt előtted is elmondjam, hogy mit gondolok róla. Az semmire sem ad jogot nekem… jól van, abba belenyugszom, hogy az semmire nem ad jogot nekem, hogy az egyik lányomat el akarod hagyni, tíz évi házasság után, el akarod hagyni a gyerekeivel, a gyerekeitekkel… jól van, az semmire sem ad nekem jogot.

– Hanem az, hogy mit tettél… itt az én házamban… alattomosan és csaló módra… az jogot ad nekem rá, hogy előtted mondjam meg neki is, amit róla gondolok és hogy előtte és mindnyájunk előtt megmondjam neked, hogy gazember vagy. Az vagy.

Az utolsó két szót nehezen taszította ki a torkán, fáradságosan biccentett a fejével, azután még kettőt bólintott és kimerülten leült. Ilona fölemelte a fejét és szólni akart. De Magda megelőzte.

– Meg kell mondanom, – szólt halkan, úgy, hogy alig lehetett hallani, – meg kell mondanom, -96- hogy abban, ami történt, én éppen olyan mértékben…

– Te még mersz beszélni? Neked hallgatnod kell, amíg itt vagy, amíg ki nem kergetlek…

– Hogy nem sülyedsz el a szégyentől, – jajgatta a fejét ingatva. – Egy tisztességes lány. Egy úrilány!… Hát erre neveltelek én… Hát erre tanítottunk mi tégedet.

– Azt, amit eddig mondtatok, – szólt hangosan és nyugodtan, – azt meghallgattam. Tudtam, hogy így jön. El voltam rá készülve. De most elég volt.

– Ha így folytatjátok, – mondta rendületlenül Magda, – akkor megfordulok és elmegyek. Ha ti nem tekintitek úgy, hogy bennünket mindnyájunkat egy szerencsétlenség ért és ha nem akarjátok, hogy -97- ebben a szerencsétlenségben még több szeretettel és jósággal forduljunk egymáshoz, mint rendesen, hanem ha a szemetekben tovább is vagyok az a romlott és gonosz teremtés, akinek első haragotokban mondottatok, ha nem is akarjátok hallani, hogy én mit mondok, hanem, ha olyan távol voltam mindig a szivetektől, hogy most csak ítélkezni tudtok fölöttem, akkor nincs értelme annak, hogy csak egy percig is itt maradjak.

– Veletek szemben, – mondta, – nincs is semmi tartozásom. Ha én ti tőletek még részvétet sem tudok kapni, akkor tinektek semmivel sem tartozom. Mehetek.

– Akinek tartozom, – mondta előrehajolva, szinte megkisebbedve, – akivel még beszélnem kell, aki előtt egyedül kell igazolnom magamat, az… Ilona…

Feléje ment, azután habozva állott meg. Az Ilona finom, barna feje újra meghajlott; az arcát nem lehetett látni. Magda nem tudta, nem haragot és engesztelhetetlenséget jelent-e ez az elfordulás. Habozva állt meg. Ilona azonban fáradtan fölemelte könnyes, sápadt, megtört arcát; szólni nem tudott és csak a kezét nyújtotta ki feléje. És Magda ekkor még egyet lépett előre, a térde megcsuklott, az ereje, a büszkesége, az ellentállása, a feje makacs fölemelése mind elmult, szenvedően, ijedten, panaszosan elsírta -98- magát és odabukott térdre a testvére elé. A fejét az ölébe szorította és zokogott. Ilona sírva ölelte magához. És ekkor mindnyájan sírtak.

A szobában csönd volt. Ilona simogatta a Magda zokogó szőke fejét és Magda nem tudta abbahagyni a zokogását. Odatapadt a testvéréhez és mint kislánykorában néha, egy hosszu és dacos ellentállás után kétségbeesve, elveszve, a fájdalomtól mámorosan zokogott.

– Ugy-e, te tudod, – zokogta neki halkan, panaszosan, kislányosan, – hogy én nem vagyok rossz…

– Ugy-e, te tudod, milyen szerencsétlen, milyen boldogtalan vagyok én. És hogy én nem akartam véteni ellened… és én csak azt nem akartam, hogy te haragudj rám…

– Szerencsétlenség volt… katasztrófa… én nem tehetek róla… én olyan boldogtalan vagyok.

– Igen, drágám, ne sírj, nézd, állj föl, senki sem haragszik rád, majd beszélünk róla… Szerencsétlenség történt; most majd beszélünk róla, szeretettel beszélünk róla, mit kell tennünk. -99-

Az öreg asszony nem sírt már. Élénken mozgatta a fejét, ránézett a férjére, azután Kádárra, azután a két lányára, látszott rajta, hogy szólni szeretne, hogy valami sürgős mondanivalója van. De senki sem figyelt rá. Az öreg Markó könnyes szemmel nézett Ilonára, azután odahajolt a feleségéhez és halkan, megindultan, dörmögve mondta:

A Magda zokogása lassankint megszünt. A fejét hangtalanul ott pihentette még egy ideig a nénje ölében, de azután letörölgette a könnyeit, megcsókolta az Ilona kezét és fölállott. Zavaros, révedező, aggodalmas tekintettel nézett előbb körül a szobában, azután lesütött szemmel leült.

Ilona az anyja felé fordult, azután ránézett az apjára és reszkető hangon mondta:

– Most csöndesen és szeretettel kell beszélnünk arról, mi legyen. Igy kell beszélnünk. Ugy-e, így?

– Magda is szenved, – mondta Ilona halkan, – őt is kímélnünk kell. Nem szabad rá haragudnotok.

Az öreg Markó fölugrott, idegesen járkált a szobában, azután egy nyilvánvalóan erős, nagy lelkiharc után, odalépett Magdához és rátette a vállára a kezét. Azután megveregette a vállát, kétszer-háromszor ügyetlenül, nehéz kézzel biztatóan ráveregetett. Ez volt az egész. Magda eltorzult ajakkal nézett föl -100- hozzá és könnybeboruló szemmel nyúlt a keze után. Az öreg azonban döngő lépésekkel elment mellőle.

Kádár szorongva és szégyenkezve nézte őket. Most egészen elhagyottnak érezte magát közöttük. Mind egy csoportban voltak most és ő külön volt. Ő most az idegen, ő az, aki a bajt hozta, a szerencsétlenséget okozta.

– Sándor, – mondta bágyadtan és egy fáradt mosolygással, – gyere te is ide.

Kádár zavarodottan ment oda hozzá. Az asszony feléje nyújtotta a fehér, vékony kis kezét és megszorította vele az övét.

– Ülj ide, Sándor, – mondta. Most nyugodtan és… szeretettel meg fogjuk beszélni… mit kell tenni…

Az öreg asszony ekkor türelmetlenül, idegesen, mohón, éles hangon megszólalt:

– Férjhez kell adni, – mondta az öreg asszony újra. – A baj megtörtént. Most az a fontos, hogy a jó hírét megmentsük.

– Mire gondolok. Arra gondolok, hogy van nekünk elég vagyonunk arra, hogy Magdát így is elvegye valaki. -101-

– Valaki! – kiáltotta az öreg Markó türelmetlenül. – Valaki? Nem lehet itt válogatni. És mi köze ehhez a vagyonnak?

– Mi köze hozzá? – kérdezte az öreg asszony élesen. – Hát azt hiszed, hogy ha szegény lány volna, akkor is elvennék így?

– Csak ne beszéljetek nekem, – szólt méltatlankodva az öreg asszony. – Tudom én, mit beszélek. Itt van… itt van kéznél… ez a tanító… apa beszéljen vele… az boldog lesz, ha Magdát elveheti… Igy is!

Fölkapta a fejét és kínzottan, halkan, röviden, keserüen elnevette magát.

Ilona álmélkodva nézett az anyjára. Várta, hogy más világosítsa föl, de mindenki hallgatott, az öreg asszony ismét beszélni akart, erre fáradtan, szomorúan és szinte szégyenkezve ő kezdett beszélni:

– De mama, te egészen félreérted a dolgot. Hiszen… hiszen… Sándor… szereti Magdát… és… és Magda… is szereti Sándort…

Nagy fáradsággal, kegyetlen erőfeszítéssel kimondta az egészet, azután fuldokolni kezdett az elfojtott zokogástól.

– Nem! – mondta az öreg asszony méltatlankodva. – Az nem lehet. Olyan aljasok nem lehetnek. A baj megtörtént… de olyan aljasok nem lehetnek. -102-

– De mama, – mondta töredezetten, – értsd meg, hogy ez az egyetlen mentségük. Ez az egyetlen igazolásuk. Egy… ellenállhatatlan… nagy… nagy szerelem…

– De az nem igaz, – kiáltott fel sértődötten az öreg asszony. – Nekem ne mondd ezt. Én is tudom, amit tudok. Én is voltam fiatal. Fiatalság: bolondság. Bolondságot lehet elkövetni, de aljasságot nem. A bolondság megtörténik, de jön utána a kijózanodás és a megbánás.

– Magda, – mondta szinte bizalmasan, – mondd meg nekem őszintén, ugy-e, hogy igazam van. Te kijózanodtál már. Csak azt akarod, hogy semmi baj ne legyen, minden rendbe jőjjön. Tudom én azt.

– Sándor, – mondta neki egy egyetértő fejbiccentéssel, – te férfi vagy, te könnyebben bevallhatod, Magda szép lány… fiatalok vagytok… de igaz-e, hogy most már csak azt akarod, hogy minden rendbe jőjjön. A feleséged megbocsát… te maradsz vele… minden rendbe jön. Szerelem?! Szerelemről már szó sincs.

Kádár kétségbeesetten, elképedten, megbűvölve nézett az öreg asszonyra. Fölháborítónak, alantasnak és szennyesnek érezte a szavait, de ugyanakkor valami fájdalmas leleplezettséget is érzett. Nem tudott válaszolni. -103-

– Mama, – jajdult föl Ilona, – ne mondd ezt… Nincs igazad. Hiszen az rettenetes volna… De nem is igaz. Ők csak nem mernek szólni.

– Sándor, – mondta neki remegve, – ne félj… mondd meg nyiltan… én úgyis tudok már mindent… én mindenre el vagyok készülve… én mindenbe beleegyezem… Mit akarsz te? – az legyen, amit te akarsz.

Kádár előrehajolt, egészen oda az asszonyhoz, belenézett megtört, szürke szemébe, és a szégyenkezését és a zavarodottságát most söpörte el először egy hatalmasan és ellenállhatatlanul megáradó érzés.

– Ilona, – mondta hebegve, – én azt akarom… én azt szeretném, ha téged is megtarthatnálak.

Átvillant az agyán az a gondolat, hogy a háta mögött, tőle egy lépésre ott van Magda. Hallja azt, amit mond. Hallja és mit gondol vajjon… De most ezzel sem törődött.

– Én azt szeretném, – mondta a hálától és szeretettől az egész testében áttüzesedve, – ha megtarthatnálak. Te olyan jó vagy, te olyan jó vagy… Te szeretsz engem és te megbocsátottál nekem. És szereted Magdát is. Hiszen erről is beszéltünk már…

Kádár zavarodottan, tanácstalanul nézett körül, azután az asszonyhoz fordult újra, mintha csak őnála -104- remélne támogatást és segítséget és akadozva, félve mondta:

– Vajjon olyan… lehetetlen volna… hogy mindkettőtöket… megtartsalak…

Az öreg asszony ajkán egy sziszegő hang tört ki, az öreg Markó pedig rácsapott az asztalra és dühödten dobbantott egyet a lábával. Kádár aggódva nézett feléjük. Az öreg Markó fölemelt ököllel közeledett feléje.

Ilona kinyújtotta a két karját, körülfogta őt, mintha meg akarná védelmezni, elfehéredő ajakkal súgta neki:

Azután hátradőlt a székében. A szeme becsukódott, a teste vonaglani kezdett, rászorította a kezét a szivére és halk és fájdalmas hörgés tört ki a torkán.

Kádár fölugrott, hozzáhajolt és átölelte, hogy le ne essék. Az öreg asszony fölállott és rémülten hajlongott föléje, azután az asztal fölé, mintha keresne valamit.

Magda fölállott, nézte a testvérét, azután elfordult -105- és nekitámaszkodott a falnak, hogy meg tudjon állni. Az arca elfehéredett és a szemét behúnyta.

Ilona lassan magához tért. Kinyitotta a szemét és ránézett Kádárra, aki még mindig átölelve tartotta. Ránézett; előbb idegenül, azután átmelegedő szemmel nézte, a hideg és megtört tekintete könnytől lett fátyolossá, mosolyogni próbált és suttogva, szinte mentegetőzve mondta:

– Azt hiszem, nem tudok itt ülni most. És nem tudok beszélgetni. Talán lefeküdném…

– Nem, nem érzem rosszul magamat. Csak a diványra akarok egy kicsit ledőlni…

Kádár támogatta. Fölállott. Ingadozó lépésekkel elindult és útközben megállott Magda előtt, aki fehéren és félig lehunyt szemmel támaszkodott neki a falnak.

Magda odalépett hozzá. Magasabb volt nála, izmosabb, erősebb és most már nyugodtabb is. Most ő ölelte át Ilonát, gyöngéden, vigyázva, felnőtt, erősebb, nagyobb testvér módjára, átölelte, gyöngéden magához szorította és szótlanul megcsókolta. Azután félreállott az útjából… -106-

Az asszony kiment. Kádár fölkísérte, szinte fölvitte a szobájába, lefektette és leült melléje. Az asszony fogta a kezét és hallgatott. Kádár mozdulatlanul és szótlanul ült. Hosszu, nagy csöndesség volt.

Elaludt. Kádár lábujjhegyen kiment a szobából és lement az ebédlőbe. Csak a két öreg volt ott. Amikor belépett, az öreg Markó beszélt.

– Mondtam, hogy hallgass, – szólt rá mérgesen a feleségére. – Értsd meg, hogy most nem lehet beszélni. Nem lehet okoskodni. Hallgatni kell. Várni kell.

Kádár megállott. Az öreg összevont szemöldökkel, de ellenségesség nélkül, inkább valami dacos bánattal nézett rá:

Az öreg bólintott és hallgatott. Kádár habozva nézett rá, azután megkérdezte:

– Neki igen, – felelte az öreg gorombán, – -107- mert ő nem kínozza úgy, mint te. Nem engedem kínozni.

Kádár hálásan bámult az öregre. Szeretetet érzett iránta, szerette volna megcsókolni a kezét a gyöngédsége miatt és a tapintatossága miatt, amelyet ma fedezett föl benne.

– Eredj, – mondta neki az öreg. Kádár megfordult és kiment. Felment Magdához. Be akart nyitni hozzá, de a szoba ajtaja zárva volt. Kopogtatott.

A kulcs megcsörrent a zárban. Kádár belépett. Magda nyugodt, tiszta, szinte megvilágosodott szemmel nézett rá és szinte csodálkozva kérdezte:

– Mit akarok! – felelte Kádár megütődötten. – Veled akarok lenni, beszélgetni akarok veled.

Szótlanul, nagy, tiszta szemmel nézett rá és Kádár szinte zavarba jött. Nem értette ezt a nyugalmat, ezt a világos pillantást, ezt az egész tiszta elhatározottságot.

– Azt akarom neked megmondani, – szólt zavarodottan, – hogy én veled vagyok, melletted állok, nem hagylak el.

Magda bólintott. De ez a nyugodt fejbólintás nem volt válasz arra, amit hallott, ez független volt minden külső szótól, ez olyan valamire volt a felelet, -108- olyan valaminek volt megerősítése, ami belül hangzott el, a lelkében.

– Magda, – mondta Kádár felindultan, – te nem szeretsz már engem… te nem akarod már, hogy mi együtt éljünk…

Az anyádnak igaza van, – mondta Kádár méltatlankodva, – te már csak megbánást érzel.

– Nem, – mondta kissé hevesebben. – Nem így… Igy ölelés nélkül a szemembe nézve, mondd meg, mit érzel.

– Magda, – mondta könyörögve, – nem szabad -109- nagyon okosnak lenned. És nem szabad most te neked kérlelhetetlennek lenned. Nézd, Ilona beleegyezik mindenbe…

A Magda arca elborult. Az ajka fájdalmas lett, a szeme elhomályosodott. Küzdött a válasszal.

Magda előrehajolt, behúnyta a szemét, az ajka vonaglott. Fájdalmasan és kínlódva mondta:

– Nem, nem, – mondta hevesen, egy széles és elutasító mozdulattal, – az lehetetlen, értsd meg, hogy az lehetetlen. Az lehetetlen.

– Hát jó, Magda, – mondta Kádár felindultan. – Hát nem. De én téged nem hagylak el. Az élet legfőbb parancsa én rám nézve most ez. Én veled maradok. Az lesz, amit te akarsz.

Magda fölemelte a fejét és bágyadtan, magasról felsőbbségesen mosolygott le Kádárra. A mosolygása alig volt látható, az arca újra tiszta volt és derült.

– Igen, – felelte Magda. – Valami más módot keresünk. Egyszerüsíteni kell ezt a dolgot.

Kádár nem tudott szólni. Magda sem szólt. Hallgatva, tiszta szemmel nézett el a messzeségbe.

Az ajtó kinyílott. Az öreg Markó jött be; mögötte, az ajtóban megállott az öreg asszony.

– No, – mondta az öreg Markó, – hát mi van? Nem birok az anyáddal, mindenáron veled akar lenni.

A hangja érdes volt, a pillantása azonban lágy. Magda nem tudott felelni. Az öreg megsímogatta az arcát.

– Semmi sincs apám, – felelte Magda átmelegedő, mosolygó arccal, gyöngéden, engedelmesen, szinte hízelegve. – Semmi sincs. Nem tudunk semmi elhatározásra jutni. Várjunk egy kicsit. Majd meglátjuk.

Az öreg asszony bejött, megölelte Magdát és csendes sírással szorította magához. Magda lehajtott fejjel mondta:

– Ti jók vagytok hozzám. Én is szeretnék… nagyon hálás… nagyon jó lányotok lenni… Megpróbálom… Meglátjátok…

– Hát majd meglátjuk, – mondta hangosan az öreg Markó. – Majd meglátjuk. Most gyere le. Ne ülj itt magadban.

– Igen apám, – felelte Magda engedelmesen. Lementek. Útközben Magda megkérdezte:

Lementek. De Magda nemsokára elvált tőlük. Végigsétált a kerten, sokáig állt egy helyen, nézte a hervadt rózsákat, az egész elszáradtságot, a kert nagy, augusztusi elperzseltségét, azután visszajött és megkérdezte, fölkelt-e már Ilona.

Magda bólintott és felment a házba. Az anyja vele akart menni, de ő nem engedte. Lassan, nyugodtan felment a lépcsőn és bement a Kádár szobájába. Amint a szobába belépett, szédülés fogta el. Nekitámaszkodott a könyvszekrénynek és ájuló szemmel nézett a fegyverekre, amelyek vele szemben a falon függtek. A szédülése csak egy félpercig tartott. Az után visszatért a nyugalma, visszatért az a tökéletes világosságu, teljes, nagy bizonyosságu meggyőződése, hogy a megoldásnak egyetlenegy módja van.

Fáj ez majd nekik? Óh, egy ideig fáj; azután megfeledkeznek róla és boldogok lehetnek. Mindennek ő az oka… Nincs más mód.

Odalépett az iróasztalhoz. Fölemelte a revolvert, amely rajta feküdt, nyugodtan megnézte, rendben van-e, azután a szívére illesztette. Egy utolsó borzongás futott ekkor még át rajta. Nem, nem itt, nem a szíve fölé…

A homlokához emelte a revolvert, nehéz, szőke haját elsimította a halántékáról. Egy dördülés… -112-

XI.

Lent torkon akadt a félig kimondott szó és egy másodpercre, egy szempillantásra sápadtan néztek össze a beszélgetők. Azután az öreg asszony ugrott fel. Ő mozdult meg elsőnek és sikoltva szaladt fölfelé.

– Magda… Magda, – sikoltotta, – én tudtam, én tudtam… nem akartam egyedül hagyni…

Kádár utólérte, elrohant mellette és benyitott a szobába. A szoba tele volt puskaporfüsttel, a földön ott feküdt Magda mozdulatlanul. A homlokából szivárgott a vér.

Kádár megállt, megtántorodott, nekidőlt a falnak, a két kezébe fogta a fejét és megdermedve bámult a mozdulatlan testre, a szép, fehér, szőke fejre, amelynek a halántékából lassan hullottak le a vércseppek. Berohant az öreg Markó és hörögve állott meg. Az öreg asszony jajveszékelve borult rá a halott lányára. Bejött Ilona és az egész testében zokogva térdelt le halott testvére mellé. A szoba megtelt jajveszékeléssel. A folyosón suttogó cselédek tolakodtak.

És a sorukat áttörve, kíméletlenül széttaszigálva őket, egy halvány, vézna, lihegő ember rontott be a szobába. Megállt a küszöbön, fölemelte a két karját és felüvöltött. Elbődült és a bődült ordítása olyan velőt megrázóan fájdalmas volt, hogy elámuló szemmel a síró anya is visszafordult halott leánya mellől.

Fein úr volt. Fein Márton házitanító. Fein Márton elbődült, azután részeg szemmel körülnézett, meglátta az összegörnyedt Kádárt, egy ugrással ott volt -113- előtte, fölemelte a két sovány, vézna karját és az öklével – mind a kettővel, – belevágott az arcába.

Belevágott. Kádár érezte a fájdalmat, de a dühe nem lobbant föl a nyomában. Csak fizikai fájdalmat érzett. És meglepetést. Két fejjel volt magasabb ennél a nyomorék embernél, az ő ökölcsapása leütötte volna ezt, erős volt, verekedő, délceg, nagy, szép, ez pedig egy nyomorék; de nem tudott benne föltámadni a düh. Arcul ütötték, az arcába vágtak, a cselédei látták. Érezte a fizikai fájdalmat. És meg volt lepetve.

Fein úr, Fein Márton leeresztette a két karját, nem ütött többé, összegörnyedt, összeomlott, megsemmisült és az elbődülése ordító zokogásra vált:

– Ezt ön tette, – üvöltötte zokogva, – ezt ön tette… Kádár úr, miért tette ezt?

Kádár még mindig bámulva nézett rá. Az öreg Markó azonban odalépett, nyakon fogta és haragosan kilódította a szobából. Fein úr zokogva esett a cselédek közé.

Becsukta az ajtót. A szobában újra csend volt, csak az asszonyok zokogása hallatszott. Kádár a szemére tapasztotta a kezét és jól esett neki az a fájdalom, amely az arcában sajgott.

XII.

Csendes éjjel volt. A szoba ablakai nyitva voltak, kint halkan lélegzett a meleg augusztusi éjszaka, bent a szobában mozdulatlanul feküdt a halott.

Kádár ült előtte és nézte. A szeme le volt húnyva, az arca nyugodt, komoly és mozdulatlan, a hamvasszőke haja friss és üde. Nem él?

Kádár előrehajolt, egészen közel hozzá. Nem él?… Miért? Miért kellett ennek az életnek elmúlnia. Milyen szép, fiatal halott. Miért kellett ennek a gazdag, gyönyörű és nemes életnek elmúlnia?

Nem tudott megválni tőle. Nem tudott megválni tőle, amíg feleletet nem kap arra a halk kérdésre, amely makacsul és állandóan bent kalapált a szívében. Miért? Ki a bűnös? Hogyan történt ez? Kutatva és kérlelhetetlen igazságkereséssel mélyedt le a saját szívébe. Az igazolást, a fölmentést, a megkönnyebbítő szenvedést kereste benne. Éles körmökkel kutatott benne, szétmarcangolta fenékig és ebben a félelmes órában, itt a halott mellett, be kellett vallania magának, hogy csak bánatot talál a szívében, csak keserű siratást, csak bánatos sírást egy elveszett, elveszejtett nemes és szép életért, de nem találja benne a fölmentő szenvedélyt, a fájdalomtól tomboló szerelmet, amely még most is igazolna mindent. Azt az ordítást nem találja, azt a fölüvöltést, a Fein úrét, Fein Márton házitanítóét, a szerelmesét, aki ebben az egy halottban mindent elveszített.

Szép, fiatal halott… De ő rá nézve nem az élet, nem az egész világ, nem minden. Kérlelhetetlen -115- volt magával szemben. Ha a halott rá nézve nem minden, nem az élet, hol van akkor a mentség? Mi igazolja akkor azt, ami történt? Milyen elvakulás, micsoda gyilkos és becstelen mámor, micsoda részeg gazság volt ez akkor? Előre hajolt és a halott arcába nézett, mintha tőle várna feleletet. A halott mozdulatlan és néma volt…

Megrezzent, megrázkódott az öreg ember hangjától és amikor tompán és elutasítóan felelt neki, akkor úgy érezte, hogy egy megismerés dereng föl a lelkében. Mit mondott ez az öreg ember, ez a hangos szavu, nehézjárásu, káromkodó, drága, jó és bölcs öreg ember? A tanya, ez az átkozott puszta… Az lett volna az oka? Egy szenvedélynek, amely olyan nagynak látszott, hogy föllobogott a csillagokig és amely olyan szentnek látszott, mint egy oltár tüze, amelyet az örök nap tiszteletére gyujtottak meg, egy ilyen lánggal lobogó szenvedélynek, egy ilyen szent zivatarnak olyan nyomorúságos és hitvány oka lett volna?

Nem tudott a lelkétől más feleletet kapni. Kételkedett; újra meg újra megkérdezte a lelkét; bekopogtatott minden elzárt zúgába, de más válasz nem jött sehonnan. Ez az átkozott puszta… Két fiatal ember… két fiatal lélek… egy forró zivatar összesodorta őket és a gyengébb törött szárnnyal hullott le az izzó forgószélből.

A gyöngébb. Miért volt ő a gyöngébb? Mert nő -116- volt. Nincs más válasz. Nő volt. Csodálatos tisztasággal emlékezett vissza egy szavára, olyan elevenen, mintha a fülében csengene: az a lány, aki letér a szerelem megszokott útjáról… az életével játszik… Az életével játszott. És most eszébe jutott az is, hogy egyszer, egy már aggodalmas órában, megkérdezte tőle, hogy megérte-e a szerelmük forró zivatara azt az árat, amelyet érte majd fizetni kell. És a lány akkor a messzeségbe… talán már a halálba néző szemmel felelte ezt:

A halálba nézett. A halál árnyékolta be. És egy pár hétre szabadult ki boldogan, kacagva és csóktól nedves ajakkal ez alól a hűvös árnyék alól. Megérte-e vajjon neki?

Előrehajolt a halott felé. A halott nem adott feleletet. De ő most már szembe mert nézni azzal az utolsó kérdéssel is, amely mérgesen és fullánkosan leselkedett a lelke legmélyén. Ezzel: nem kell-e ő neki a maga életével fizetnie ezért a nemes és szép életért, lehet-e és szabad-e neki az ő lelke előtt még tovább jogot tartania az életre, nem kell-e utána mennie a halottnak oda, ahová az élet nagy számadása elől elmenekült.

Kint hajnalodott, madarak szólaltak meg, a reggel bederengett a szobába és most tudott már erre a kérdésre is bátran és rendületlenül válaszolni.

Kint ébred az élet, az élőket híjja az élet, az -117- életnek semmiféle kérdésére nem lehet halállal felelni.

Fölállott. Támolygott. Két éjszakának és egy kegyetlen napnak a teljes, összezúzott kimerültségét érezte a tagjaiban. Eddig a lelkének egy vad és vak mámora fütötte a testét. Most érezte, hogy meg van tépve, meg van tiporva, nincs gondolata többé és alig tud mozdulni többé. Aludni kell. Élni kell.

Visszanézett a halottra, kiment, lezuhant az ágyára és hosszan, süketen, álomtalanul aludt. Kipihenten ébredt föl és ekkor elég erős volt arra, hogy minden fájdalmat sajogva érezzen. Sírt a sírókkal és támogatta az ingadozókat.

A temetés után együtt voltak: az öregek, Ilona és ő. Hallgattak; egyik sem akarta kimondani azokat a szavakat, amelyeket ki kell mondani, amelyek a halott végleges eltemetését és az új élet kezdetét jelentik. Kádár ki is akarta mondani, meg is akarta előzni ezeket a szavakat.

– Ilona, – mondta halkan, – én nekem meg kell kérdeznem tőled, de meg kell kérdeznem magamtól is, van-e még jogom rá, hogy veled együtt éljek?

– Egy van, ami neked jogot adhat rá, a szereteted. Ha a szereteted megvan… ha engem szeretsz…

– Én szeretlek, Ilona. Ebben az órában és nyugodtan, -118- biztosan, megerősödött hittel mondom el, hogy szeretlek. De jogot ad ez rá vajjon? Elég ez? Szabad így?

– Szabad, – mondta reszketve, de hangosan. – Ne töprengj most már. Ne töprengj. Ne gondolkozz. Innen menj el, innen menjetek el… De nem gondolkozni! Nem töprengeni! Élni! És dolgozni, sokat dolgozni, bátran és jókedvűen dolgozni… Ami volt… azt mi majd siratjuk. Ti menjetek és éljetek és ne gondoljatok visszafelé. Nem kell sokat töprengeni. Élni kell…

– Az egyik kocsi be van fogva, – mondta elszántan. – Ti elmentek. Ide nem jöttök vissza többet. A két fiút, majd ha már akarjátok, elviszem hozzátok. Menjetek.

Mentek. A kocsi elrobogott velük és magas, szürke porfelleget vert az országúton. Kádár visszafordult a ház felé és még egy pillantással búcsút vett tőle. Azután újra előre nézett. A távolban hallotta már az élet zaját, szomjasan hajolt előre, feléje, de még valami bizonytalan nyugtalanságot érzett. Van-e rá joga? Van-e joga az életre? Ránézett az asszonyra és az asszony halkan válaszolt a ki sem mondott kérdésre.

– Sándor… a te szereteted még nem volna elég. De az én szeretetem megadja neked a jogot rá.

Asszony az éjszakában.

Házasságtörési drámákról volt szó és Pál, az előkelő, kedves filozófus, az elegáns bölcs így szólt hozzám:

– Gyűlölöm a férfiönzés bestiáit, akik tele szájjal ordítják: öld meg az asszonyt. A hősöknek, a gyilkolás szájas apostolainak soha nem jutott eszükbe azt hirdetni, hogy pusztuljon a házasságtörő férfi is. Pedig nincs különbség a között, férfi vagy nő követi-e el a házasságtörést.

– Nincs, – válaszolt Pál határozottan. – A házasságtörésben nem a brutális fizikai tény a gyalázatos, hanem az, hogy kijátszása, tudatos, szándékos megcsalása annak, akihez legközelebb állunk.

Zólyomy Gábor akkor negyvenöt éves volt. Dávid, az öccse teljes húszszal fiatalabb: huszonöt. Utolsó sarjai voltak annak a gyönyörű fának, amely Örs vezér törzséből sarjadzott ki. -120-

Zólyomy Gábornak, a nemes tudósnak a nevét ismered. Dávid akkor még semmi sem volt, csak éppen bebolyongta már e világot. Három évig volt távol. Akkor ment el, mikor a bátyja feleségül vette a csodaszép, szőke Tass Blankát és az esküvő óta nem látta őket. Csikorgó tél volt, amikor hazajött és nagy meglepetéssel hallotta, hogy a házaspár – a szezon teljességében – falun, az ősi Zólyomy-kastélyban lakik.

Ez a Zólyomy-kastély emeletes, hatalmas épület volt, amelyet arra szántak pár száz esztendővel ezelőtt, hogy egy-egy ostromot is elbírjon. Korábban fal volt körülötte, de ezt lebontották és a magas terraszon fekvő kastély szabadon állott a Mátra tövében, félórányira egy kis falutól. Az emeleten csupa vendégszoba volt, a földszint közepén óriási ebédlőterem, könyvtárszoba és más efféle; a bal szárnyon volt a Gábor lakása, a jobb szárnyon két szoba kis előszobával: a Dávid gyermekkori, diákkori lakása.

Ide, a kastélyba érkezett haza Zólyomy Dávid. Nagy örömmel fogadták. A bátyja, a szelid, kedves, tudós Gábor szinte könnyezett örömében, hogy megölelhette tüzes, vakmerő öccsét a hosszú, veszedelmes távollét után. A szép Blanka asszony is kedves örömmel nyujtotta neki rokoni csókra az ajkát.

Egy harmadik ember is üdvözölte Zólyomy Dávidot hazaérkezésekor: egy csillogóruhás, fiatal huszárhadnagy.

Dávid megismerte a gyereket. Valami távoli rokonuk volt a fiatal huszár, elkényeztetett, tejfeles száju bárófiu, aki olyan volt mindig az óriási Zólyomyak között, mint egy selymesarcu leány.

– Tele van a környék farkasokkal, – mondta még Zólyomy Gábor. – Farkasvadászatra jött le a gyerek, de nem igen jár a bestiák után. Pedig éjszakánként idehallatszik a vonításuk és tegnapelőtt az akolból ragadtak el egy ürüt.

Zólyomy Dávid bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Gyűlölte a cifraruhás, fecsegő, léha fiút és nem is válaszolt a szavaira. Elfordult és azt kérdezte:

– Bocsáss meg, fiam, – válaszolt a bátyja, – a szobáid el vannak foglalva. Nem tudtuk, mikor jössz haza és átadtuk a mi kedves vendégünknek. Mikor ő megérkezett, akkor vette észre Blanka, hogy az emeleti szobákat nem lehet fűteni.

Dávidban majd hogy lobot nem vetett tüzes természete. Az ő szobáit, amelyhez ifjúságának minden kedves emléke fűződik, odaadni ennek a gyereknek! A szeme veszedelmesen villogott. Erőt vett ugyan magán, de a jókedve oda volt.

Fölvitette a holmiját egy emeleti szobába és szótlanul hallgatta bátyja beszédét.

– Azért jöttünk ide tél közepén, mert nekem nyugalom kellett. Nagyon sokat dolgoztam az elmult esztendőben. Bizony szegény Blankát is nagyon elhanyagoltam. -122-

– Képzeld, mivé lett az én vasegészségem. Holmi bróm-port vagyok kénytelen szedni, hogy aludni tudjak…

Az asszony pirulása Dávid tekintete alatt még sötétebbé, zavartabbá vált, de Dávid nem sokat foglalkozott vele. Csakhamar azt mondta, hogy fáradt és lefekszik, mert sehogy sem tudta magát jól érezni a társaságban.

Fölment a szobájába és lefeküdt, de nem tudott aludni a szokatlan helyen. Órák hosszat hánykolódott álmatlanul. Végre fölugrott, hogy valami könyvet szerezzen. De nem talált. Azt gondolta hát, hogy lemegy a földszinti könyvtárba és onnan hoz valami olvasnivalót. Felöltözött, gyertyát vett a kezébe és lement a földszintre. Az üveges folyosót nappali világossággal árasztotta el a hold. A hóval borított kert és túl rajta a mező fehér fényben tündöklött.

Két könyvet vett magához a könyvtárban Zólyomy Dávid és kifelé indult. Mikor az ajtóban állott, kulcscsörrenést hallott a folyosó baloldali végéről, ahol a bátyja lakása volt.

– Ki jár itt éjszaka, – gondolta magában és egy pillanat alatt elfujta a gyertyát. Behúzódott az ajtónyílásba és figyelt: mi történik a bátyja lakásában.

… Az ajtó kinyilott és egy hosszú bundába burkolt alak lépett ki rajta nesztelenül, lábujjhegyen. Amint a hold az arcába világított, Dávid rögtön megismerte: a sógornője, Blanka asszony az. -123-

A szőke asszony végigment a folyosón. Dávid közvetlen közelében sietett el és Dávid látta, hogy nincs rajta más ruha, csak egy drága, prémes női bunda és egy kis papucs a lábán. Abban a percben kelhetett föl a meleg ágyból. Végigsietett a folyosón, a végén megállott és benyitott a Dávid szobáiba, amelyekben a vendég, a fiatal huszár lakott most.

Az ajtó becsukódott mögötte és Zólyomy Dávid elgondolkozva nézett maga elé, ott állván a holdvilágos, hideg folyosón a téli éjszakában.

A hidegvér nem hagyta el egy percre sem. Az asszony pirulására gondolt, arra továbbá, hogy a bátyja – mint maga mondta – elhanyagolta az asszonyt és a brómporokra, az altatószerekre. Az első gondolata ez volt:

Azután nyugodtan gondolkozott, mit tegyen. Rendszeres elme volt minden tüzes fiatalsága mellett is, és először megállapította a következőket:

– Az asszony botlásában kétségtelenül Gábor is hibás, mert – mint maga mondotta – elhanyagolta őt. Már pedig az embernek a legdicsőbb tudomány kedvéért sem szabad mellőznie a feleségét, az élete igazi társát. Gábor szereti az asszonyt és nem mondana le róla, hanem megbocsátana neki. Bizonyos, hogy Blanka is szereti Gábort és csak egy botlás vitte annak a kölyöknek a karjaiba. Miért választanám hát el őket egymástól? Gábornak nem szólok semmit, hanem cselekszem az ő szelleme, az ő nemes, nagy, jó szíve szerint. Az asszonynak azonban emlékezetessé teszem -124- ezt a napot, elveszem a kedvét a csalástól, olyan leckével, amit soha el nem felejt és tökéletesen kiábrándítom abból a fickóból, akit voltaképpen nem is szeret.

Csak azon gondolkozott még Zólyomy Dávid, hogyan adja meg a nagy leckét az asszonynak, hogyan ábrándítsa ki. Erről is hamar határozott. Azután gyorsan cselekedett. Odament a bátyja lakásához és csendesen kinyitotta az ajtót. A kulcsot kereste.

A kulcs benne volt a zárban, az asszony elég vigyázatlan volt benne hagyni. Zólyomy Dávid kivette, bezárta vele kívülről az ajtót és zsebretette.

Most már tudta, mi fog történni és nyugodtan várt. Egy darabig ott állott a hideg folyosón, míg végre a jobboldalon ismét nyilott az ajtó. Ekkor behúzódott a könyvtárszobába.

Az asszony újra mellette sietett el. Most már szaladt végig a folyosón, izgatottan, türelmetlenül: haza, haza… Az ajtó előtt megállott, rátette a kilincsre a kezét és ki akarta nyitni az ajtót. Az ajtó nem nyilott. Mintha ütés érte volna, úgy rázkódott össze az izgatottságtól borzongó teste. Lehetetlen, hogy csukva legyen az ajtó… Megpróbálta még egyszer. Az ajtó nem nyilott.

Ekkor hátrafordult és a hold világosságában meg lehetett látni azt a dermedt rémületet, amely az arcán ült. Mozdulatlanul állott és Dávid tudta, miről gondolkozik:

A rémület merevsége eltünt az arcáról és lassu léptekkel megindult. Dávid tudta, hová megy: meg akarja kerülni a kastélyt, hátha valamelyik hátsó ajtó nyitva van és azon bejuthat a lakásba.

Előre látta, hogy ez fog történni és már előbb megnézte, hogy be vannak-e csukva az ajtók. Tudta, hogy hiába megy az asszony. Az fölnyitotta a folyosó nagy üvegajtaját, lement az öt lépcsőfokon és gyors lépésekkel, szinte futva indult, megkerülni a kastélyt. Dávid ekkor odalépett a folyosó ajtajához, becsukta kulccsal és melléje, az oszlop mögé húzódott, úgy hogy kívülről nem lehetett látni.

Egy perc mulva futva, lihegve jött vissza az asszony. Az arcán az az elhatározás, hogy bezörget a lakásba. Majd kivágja magát… majd elhitet valamit az urával… végső esetben bevall neki mindent és térdre esik előtte.

Feljött a lépcsőkön és ki akarta nyitni a folyosó ajtaját. Az nem nyilik. Ujra megpróbálja. Nem nyilik. Be van csukva. Az asszony halálos rémülettel, dermedten bámult az ajtóra. A torkán elakadt a lélegzet és a szeme elhomályosodott. Ki bántja őt, ki üldözi?

Az ajtó üvegére szegezte szemeit, odahajolt az üveghez, odanyomta a fejét, úgy meredt be a folyosóra. -126- Ki van ott, aki őt gyötri? És mit akar vele? Miért kínozza? Miért zárta ki őt a hideg éjszakába?

A folyosón nem látott senkit; a padozat kőkockái rajzolódtak csak tisztán a holdvilágban. Zólyomy Dávid ott állt tőle egy lábnyira, csak a fal takarta el.

Tehetetlenül, félig eszmélet nélkül állott az asszony. A rémület hatalmába ejtette egészen, a vére mind a szivébe szökkent, ott lüktetett, tombolt, tüzelt. És ő maga ólmos lábbal, halálos hidegséget érezve minden tagjában, bizonytalanul állott.

Egy gondolatba kapaszkodott ekkor kétségbeesve, fuldokolva. A szeretője, a szeretője mentse meg most attól a rettenetes, ismeretlen üldözőtől, aki gyötri. Homályosan, bizonytalanul az a félelem reszketett a lelkében, ahogy Gábor és Dávid ketten eszelték ki ezt a meggyötörtetést. Bágyadtan ment le a lépcsőn és jobbfelé vonult.

– Pompás, – gondolta Dávid, – most már teljes lesz a munkám. Most jön a kiábrándulás.

Elment az oszlop mellől, ahol meghúzódva állott és a folyosó jobboldalára sietett, ahonnan az asszony kijött, ahol az ő szobáiban a huszár lakik most. Tudta, hogy az előszoba nyitva szokott maradni, hogy a szolga bemehessen reggel. Az volt csak a kérdés, az ajtóban találja-e a kulcsot.

Óvatosan kinyitotta az ajtót. A kulcsot megtalálta. Szerencsém van, – gondolta magában, – és kívülről becsukta az ajtót. Ezután nyugodtan várta, mi fog történni.

Az asszony végigment a folyosó mellett és odaért -127- a huszár ablaka alá. Kiáltani nem tudott; meg akarta hát veregetni az ablakot. De az nagyon magasan volt és nem érte fel. Fölmarkolt hát egy csomó havas kavicsot és az ablaktáblához vágta. A huszár az ablakhoz sietett s meglepetve szólt:

Nagy, öblös, régidivatu ablakrostély választotta el őket egymástól. A férfi nézte az asszonyt és megindult lassan, aggódva, hogy segítsen rajta. A puskát akasztotta le először, a töltött duplapuskát és fölhúzta a kakast rajta. Azután lassan, kissé gyáván indult meg, hogy segítsen az asszonyon.

Az előszobába ért. Ki akarta nyitni az ajtót. Zárva volt. Biztosan tudta, hogy mikor az asszony elment tőle, még benne volt az ajtóban a kulcs. Bezárták hát őt is; ő reá is törnek.

– Segítsen rajtam, – ismételgette makacsul az asszony. – Segítsen rajtam. Maga a férfi.

Ez érzékenyen érintette a huszárt. Háborgott a hiúsága, kellemetlen félelem is bántotta. Kifakadt ő is.

– Mert gyáva vagyok? Ki hát mindennek az oka? Nem maga? Nem maga erőltette, hogy idejőjjek ebbe a vad fészekbe? Nem maga miatt jutottam ennek a két Zólyomynak, ennek a két havasi medvének a karmai közé? Nem maga ennek az oka?

… A fiatal huszár, úgy látszott, hajlandó volna a szomoru éjszakában ott csörömpölő perpatvart, aprólékos veszekedést kezdeni az asszonnyal. De az asszony nem válaszolt neki. Megkínzott idegeinek a fájdalmát ez az utolsó korbácsütés lángolóra fokozta. Milyen hitvány, gyáva fickóért csalta meg az urát…

Elment az ablaktól, ahol a huszár egyedül maradt kissé szégyenkezve, de inkább ijedten még mindig. Ment az asszony egy kicsit, ment, azután megállott a kertben, a keményre fagyot havon.

Állt mozdulatlanul, mintegy élettelenül ingében, melyre nagy prémes bundája volt vetve. A hidegtől nem óvta ez meg eléggé. Különösen papucsba bujtatott lábát marta a keményre fagyott föld hidege.

Ott állt az asszony egyedül az éjszakában. A -129- holdvilág szikrázott a havon, a hideg egyre maróbb lett, egyre perzselőbben korbácsolta az arcát. Az éjszaka csendes volt, de ijedelmes neszek hallatszottak benne. A Mátra felől fölkelt egy-egy jeges szellő és végigsuhintott a síkságon.

Az asszony állt. A hideg marcangolta az arcát, a testét, a lábát, de a lelkét a rettenetes egyedülvalóság tépte inkább: egymagában állni a téli éjszakában, nem tudni, ki által kitaszítva… meddig… minek?

Az asszony az éjszakában, belefulladva a kétségbeesésbe, félig eszméletlenül állott. Az ijedelmes neszek eközben megnőttek, zajjá dagadtak és a kastély mellett egyszerre elnyujtott, rút üvöltés hangzott föl. Mintha szinpadon történt volna, valamely karmester vezényszavára: mikor e pokoli kórus fölzendült rémítően és rútul, összeesett az asszony. A bunda leesett róla és fehér ingében, eszméletlenül ott hevert a havon.

– Ohó, – mondta Zólyomy Dávid – nem így akartam. Farkasok a közelben… sietnem kell.

Fölrántotta a folyosó ajtaját és lerohant a lépcsőn. Fölkapta az asszonyt – bundája ott maradt a havon – fölsietett vele a folyosóra.

– Beviszem a lakásba, – gondolta magában – és lefektetem. Az eszméletét majd visszanyeri és legföljebb egy meghülés emlékezteti erre az éjszakára.

Kinyitotta bátyja lakásának az ajtaját. Szemközt találkozott Gáborral. Kínos zavarban volt, mert nem tudta, mi módon fogja megmagyarázni, hogy kerül a karjára a félig meztelen asszony. -130-

A bátyja szótlanul kivette karjaiból az asszonyt, lefektette – azután átölelte és megcsókolta Dávidot.

– Nem aludtam. Láttam mindent, amit tettél. Én is így tettem volna a te helyedben.

Pál elhallgatott. A kezének egy intésével jelezte, hogy vége a történetnek. De én még kérdezgettem:

– Voltaképpen semmit, – válaszolt Pál mosolyogva. – Csak éppen nem eresztette ki három napig. Az első napon hallgatott a huszár, a második napon ordított és fenyegetődzött, a harmadik napon könyörgött. Ekkor kibocsátotta őt Zólyomy Dávid, aki így okolta meg az eljárását: „kár volna a fiuért, ha párbajra hívnám és agyonlőném, de egy kis leckét megérdemel.“ És Zólyomy Dávidnak igaza volt. A lecke használt. A léha fickóból becsületes, komoly ember lett.

A szesz.

Elől szürke épületek állottak. Mögöttük nagy kémény meredt fölfelé. Az udvaron óriási szesztartók: három gigantikus hordó dühödt vörösre mázolva. Megalapozva, nagyszerüen megszerkesztve, fölépítve mindegyik, mint valami bástya. A tartóktól a kémény felé, fent és lent csövek huzódtak. A vékony vascsövek, mint a kigyók, úgy siklottak el a nagy épületek között és az egész gyárat valami félelmetes élet, valamely fenyegető erő mozgásával töltötték el. Az alkonyat csendjében megdagadtak, föltornyosultak a hordó-óriások, a cső-kigyók sikló mozgással kanyarogtak, mintha nagy ölelésükbe akarták volna szorítani a környéket és a vasárnap csendjében hallgató gyár valami óriási szörnyetegnek tetszett.

Mögötte a mező volt már; távolabb a poros szegény város nyomorult házai látszottak. Itt a szesz szaga érzett. A szesz átszivárgott a hordókon, csepegett és kicsurgott a csöveken és a föld is át volt itatva vele; itt a szesz volt az úr. Messze körülötte nem volt más kémény. Munka, erő és termelés nem volt itt máshol, csak a gyárban s a szesz mintha minden erőt és életet elszítt volna a környéktől, még a mező füve is kiaszva, elégve nyomorgott mögötte.

Boldizsár az udvaron sétált. Oh, neki kedves volt a szesszel itatott föld, maga a szesz és a félelmes gyár. A szesszel kezdte, pálinkát mért ki hajdan kis üvegekkel egy rozzant korcsmában. De a szesz hálás azok -132- iránt, akik dédelgetik. A rozzant korcsma után jött a gyár, a szesz nőtt, dagadt, áradt és a kis üvegek helyett most toronymagasságban nyugszik a hordóóriásokon belül. A szesz sárga áradása bankókat hozott a hátán. Azután hozott földecskéket: nyomorult emberkék apró birtokait. A szesz folyt, csurgott, dagadt és odasöpörte az egész környéket Boldizsárhoz, kis birtokok után a nagyokat és makacs folyama a nyomorult házakat kezdte már ki a poros kisvárosban. A csőkígyók kinyujtóztak és átkarolták a vidéket. Boldizsár ott volt a gyárban és bevette magát az épületek közé és csendesen nyujtogatta ki csápjait. A szeszből lehetett kölcsönöket adni, a szesz nem haragszik az uzsoráért, a szesz megelégedetten nő és dagad, ha áldozatokat kapott. Jó a szesz, áldott, kedves, hálás és szolgálatkész.

Az alkonyat leszállott és félelmes volt a gyár. Az épületek magasra emelték fejüket, közöttük nesztelenül kigyóztak a csövek. Csak Boldizsár nem félt tőlük. Bejárta az udvart, megveregette a hordók kemény bordáját, megsimogatta a csöveket és csendes nyugalomban adta át magát a gyárnak.

Az udvaron nem volt senki. A kapus behúzódott a házába. Boldizsár azonban tovább járt az épületek között. A vasárnap csendjében lopva végigkutatott mindent: gondozták-e szeretettel most pihenő gyárát. Gyönyörködött a nagy gyár pihenésében, de néha teleszedte magát dühvel, mert itt vagy ott hanyag volt valaki. Megkopogtatta a kazánt, próbálta a zárakat, azután fölmászott az emeletre. Keskeny lépcsőkön kapaszkodott -133- föl, csúszva bujt át alacsony gádorokon s villogó szemmel vizsgált minden zúgot végig. Eljutott az óriási szesztartóig, a nagyszerüen megszerkesztett hordóóriásig. Előtte volt egy csendes, tömör oszlopban a hallgatag szesz. Tiszta tükre csillogva verte vissza a villamos lámpa fényét. Boldizsár szeretettel tekintett bele a halvány csillogásba. Húsz méternyire lefelé csupa szesz. Az óriási oszlop, amely olyan tömörnek és mozdulatlannak látszik, mélyen lefelé csupa mozgékony, hullámzó, könnyen csorduló, bőven áradó drága folyadék, hódító hatalmas szesz.

Egyet lépett lefelé. A lépcső foka megroppant alatta. A korhadt fa reccsenve tört ketté. Boldizsár megingott. Kezét a karfa felé nyujtotta. De lába alól ropogva oszlott szét a támaszték, kezét véresre horzsolta a szálkás fa, amelybe hiába akart belekapaszkodni és súlyos esése zuhanva vágta be a szesz közé. A csendes folyadék zúgva csapódott föl esésétől és ő elvakítva, megsüketítve zuhant le a mélységbe.

Az életösztön átsugárzott a kábultságán, megmozdította a karjait. Csapkodva, elvakultan verte föl magát a mélységből. Köhögve, fuldokolva kapkodta a levegőt és riadtan úszott arra, ahol a lépcső volt. Ekkor már a vak bosszuvágynak és a gyilkos dühnek egy őrjöngő, forró rohama járta át az elméjét:

Nem tudta még, rabszolgái közül melyiket teheti felelőssé a korhadt lépcsőért. De cseppenként szívja ki érte a vérét valamelyiknek. Akármelyiknek. Egynek vagy kettőnek. Vagy mindnek. -134-

Odaért a lépcső alá. Föltekintett. A lépcső messze volt tőle, embermagasságnyira, elérhetetlenül távol. Villogó szemét makacsul meresztette fölfelé, mintha engedelmességre lehetne bírni a száraz fát, hogy leszálljon hozzá. Körmét dühösen vágta bele az óriási hordó falába, de fölkapaszkodni a sima, meredek fán nem lehetett.

Fuldokolva tekintett körül. A könnyü folyadékban nehezen tartotta fönn magát és a szesz felszíne felett mindenütt magasra emelkedtek a kérlelhetetlen dongák. A torkából a dühödt félelem hangja tört ki: egy rekedt, hangos, félelmes ordítás, a rémületnek egy rettentő vonítása.

Várt, nem jön-e valaki. A kapu messze van; közelebb pedig nincs élő lény. Ujra kiáltott elnyujtva, kínos, hosszu üvöltéssel. A dongafalak visszaverték a hangot; utána csönd lett. Nem jön senki. A düh újra elfogta és úgy érezte, hogy ha most kihuzná valaki, először a kihuzót ragadná torkon.

Sülyedezett. A könnyü szeszben nehezebb volt az úszás, mint a vízben. Teste súlyos sülyedéssel húzta a fenék felé és karjaival rémülten csapkodott. A szesz, a szesz… Mindig ura volt, uralkodója és most ellene támad. Mindig szerette, most dühösen rugta meg hálátlanságáért.

Kábultan ordított és egyszerre mentő gondolata támadt. Zsebébe nyult a késért. A nagy kést belevágta a kemény fába, beszorította, beékelte és megkapaszkodott belé. Ez némi biztosságot adott és egy kevés pihenést. -135-

A kés nyelén függött kábultan, tehetetlenül, ijedten, mint egy nagy féreg. A kés az élet. Csend volt egy ideig Azután újra ordítani kezdett. És ismét csend lett.

Lassan multak a percek. Boldizsár egyre nehezebbnek érezte a testét. Rettentő erővel vonta lefelé a súlya. Ez a szesz, ez az átkozott szesz. Soha még ennyire egymáséi nem voltak; most itt van benne, egészen benne, most a szeszé egészen és a szesz most el akarja veszíteni.

Rémült üvöltése újra felverte a csendet. A kés ingadozott. Nem bírta a súlyt és kifelé hajlott a fából. Boldizsár riadtan verte újra be.

Ordítása megint fölhangzott. De a nyaka fájni kezdett. Boldizsár gyengült. A szesz éreztette, hogy itt ő az úr. A szesz illant, párázott, Boldizsár kapkodva szívta be ezt a nehéz párát. Agyát elborította az alkohol gőze, a szeme elhomályosodott. Eddig ő volt az úr a szesz fölött, most a szesz lett az ura.

A felszin csendes tükréből lassu párák emelkedtek föl; zöldes derengéssel telt meg a levegő. Gomolygó foltok jelentek meg a levegőben, fordultak, változtak, új alakot öltöttek, terpeszkedtek és fölnyultak magasra. Boldizsár hangja nyögés volt már csak; részegen, csendesen, hosszan nyögött. A levegő azután egyre jobban megtelt árnyakkal és formákkal és Boldizsár lassan elbocsátotta a kést.

… Reggelre fölvetette a szesz. Visszaadta. Kihúzták. Az egyik munkás azután így szólt a szeszről:

Árulás.

Hárman voltak: Orbán, Kerekes és Roth. Ezen a napon búsan ballagtak hazafelé az egyetemről. Rossz idők jártak; az egyetemen a pénzszerzésnek semmiféle módja nem kinálkozott. Hármuk közül már csak Kerekes hozott haza néha valami kis pénzt; ő címeket másolt egy irodában. A másik kettő semmit sem keresett. A szobájuk lassanként még kopárabb lett, mint amikor kivették; zálogházba ment minden, ami megmozdítható volt. Otthonról, a messze Erdélyből, a kis falujokból, ahonnan együtt jöttek föl, nem lehetett segítséget várni. Közeledett az elseje és elsején, ha nem tudnak fizetni, kiteszik őket ebből a szobából is. Búsan ballagtak hazafelé hárman: a karcsu Orbán, a zömök Kerekes és az ideges Roth.

Orbán összerázkódott, Roth türelmetlenül és lázadozva nézett szét az utcán. Az utcán azonban semmi sem volt, ami segítséget igért volna. Szótlanul mentek tovább hazafelé; egyszerre azonban meg kellett állniok. A Drugeth-palota előtt mentek el; a palota kapuja nyitva volt és a kapun mint valami nagydíszü, gőgös és fényes hajó, egy óriási hintó gördült ki. A hintót két jól táplált ló húzta, a bakon két jól táplált cseléd ült, a hintó hátsó ülésén pedig, beledőlve a párnákba, elomolva az ülésen egy szikár, halvány, gőgös, álmos szemü, unatkozó fiatalember. Lehetett huszonöt éves. -137-

– Ennek bőven van helye. Ez nem kerül elsején a ligetbe. Hány szoba lehet ebben a palotában! Hány fölösleges szoba. Amiben senki sem lakik. Kamra. Nekik kamra… Ha mi megkaphatnánk…

Ránézett Orbánra, azután ránézett Kerekesre és nyomatékosan és kihívóan ismételte:

– Ha mi megkaphatnánk! Csak egy kis szobát. Ő nem is tudná, hogy adott. És nekünk mi volna!…

Kihivóan nézett a másik kettőre. Orbán lehajtotta a fejét, Kerekes halkan dünnyögte:

– Persze, hogy írni neki, – mondta izgatottan Roth. – Elébe nem juthatunk. Irni kell neki. Elmondani a helyzetet, röviden előadni, miről van szó. Milyen nagy jót tesz velünk. Három embert ment meg és neki semmijébe sem kerül. Egy szoba a palotájában, egy cselédszoba, egy kamra.

– Meg, kiáltotta hevesen Kerekes. – Meg. Magyarország első gavallérja. Ez megment bennünket.

Orbán is izgatott lett egy kissé. Bólintott, kipirult, gyorsabban lélegzett, fölnézett a palotára. Mind a hárman a palotát nézték gyöngéden, hálásan és a szívükben melegen dagadó rokonérzéssel. -138-

II.

Siettek hazafelé. Útközben vettek papirt, otthon Orbán szövegezte az írást, Roth javította, Kerekes másolta le tisztába.

– Nem szabad csúszómászónak lenni, – mondta Orbán. – Az igazi nagyúr megveti az alázatoskodást. Azt kell megértenie a levélből, hogy szabad és művelt emberek fordulnak hozzá, a művelt nagyúrhoz.

Az alulirott három egyetemi hallgató szokatlan, nagy, rájuk nézve életbevágóan fontos kéréssel bátorkodik Nagyméltóságodhoz fordulni. Az alulirott három egyetemi hallgatót az a veszedelem fenyegeti, hogy pár nap mulva hajléktalanná lesz. Ebben a helyzetben, amelyet saját hibájuk nélkül, szegénységük és a rossz kereseti viszonyok idéztek elő, az alulirott három egyetemi hallgató Nagyméltóságodhoz folyamodik segítségért és megmentésért és azt kéri, kegyeskedjék megengedni, hogy három fiatalember, akik a nemzetnek hűséges fiai és idővel a társadalom hasznos tagjai akarnak lenni, Nagyméltóságodnak az egyetem közelében lévő, Drugeth-utcai palotájában, egy használatban nem lévő kis szobában vagy kamrában húzzák meg magukat addig, amíg kereseti viszonyaik nem javulnak és amíg Nagyméltóságod iránt való örök hálával palotájának azt a zúgát, amely őket a hajléktalanság csapásától mentené meg, el nem hagyhatják.

Bátorságot erre a kérésre nekünk Nagyméltóságod ismert nagylelkü gondolkozásán kivül az adott, hogy ma az egyetemről jövet szerencsénk volt látni Nagyméltóságodat, amint az ősi Drugeth-palotát elhagyta és hogy ekkor azt gondoltuk: Nagyméltóságod, aki egyetlen szavával megmenthet bennünket, ezt az egy szót nem fogja megtagadni tőlünk, akik a magunk módja szerint igyekszünk teljesíteni -139- azt, amit Nagyméltóságod legutóbbi beszédében a nemzet iránt való kötelességnek nevezett.

Kérésünket Nagyméltóságod kegyességébe ajánlva és döntését szorongatott helyzetünkben bizalommal várva, maradunk

III.

A fiúk elküldték a levelet és aznap este megnyugodott lélekkel feküdtek le aludni. Eltelt két nap és még mindig dobogó szívvel várták a választ. Válasz nem jött. Harmadnap sem jött válasz. Roth ekkor így szólt:

– Szamarak vagyunk, hogy válaszra várunk. Egy ilyen nagyúr nem levelez velünk. Nem elég, hogy megkönyörül rajtunk, még illatos levélkét is küldjön? Jelentkeznünk kell a válaszért.

Ezt a nézetet a másik kettő is helyeselte; elhatározták, hogy Orbán – közöttük a legmulatósabb – másnap kopogtasson be a Drugeth-palotába. Orbán másnap, délelőtt tizenegy órakor kissé sápadtan meg is nyomta a palota nehéz, bezárt kapuja mellett lévő csengőt. A kapu kinyilt, ő eltünt mögötte; a másik kettő remegő szívvel várt az utcán.

– Csak a portásig jutottam el, – mondta halkan. – Az nem tudott semmit a dologról. Lecsengetett egy inast, az azt mondta, megkérdezi a kegyelmes urat, de várni kell… Jőjjek vissza egy órakor.

Egy órakor Orbán sápadt arccal ismét becsengetett -140- a Drugeth-palotába. Öt perc mulva egészen fehérre vált arccal tért vissza. Nem tudott beszélni. A fiuk sürgették.

– A gróf, – mondta Orbán reszketve, – azt parancsolta, hogy lökjenek ki. A portás megsajnált és…

Kinyitotta a görcsösen összeszorított öklét, a tenyerén ott volt egy ezüst forint.

– Nem tudtam, – mondta Orbán halkan. – Olyan zavarban voltam, úgy szégyeltem magamat…

IV.

A hónap utolsó napja volt. Orbán azonban alig tudott a lábán állni; sápadt volt, remegett, hazament lefeküdni. A másik kettő nekivágott a városnak. Kértek, kölcsön vettek, összekönyörögtek, összekoldultak annyit, hogy még csak egy ruhájukat kellett zálogba tenniök és megvolt a szoba bére elsejére.

A másik kettő tudta, hogy a grófról van szó. Bennük is forrott a méreg, a düh, a tajtékzó és ölni kész gyűlölet.

– Hanem azért a maiért, – mondta Orbán, – megérdemli, hogy megfizessünk neki. Magyarország első gavallérja! Magyarország legelőkelőbb és leghazafiasabb mágnása! Meg kell neki fizetnünk!

Orbán és Kerekes figyeltek, Roth pedig idegesen, gyorsan írta azt, amit mondott:

– Mi alulirottak becsületszavunkkal kötelezzük magunkat, hogy mához tíz évre, akárhol, akármilyen viszonyok között, akármilyen társadalmi állásban lennénk, összegyűlünk Budapesten, abból az egyetlen célból, hogy Drugeth Vince grófot megfenyítsük. Sorsot fogunk húzni és akit a sors kijelöl, azt becsületszava kötelezi rá, hogy Drugeth Vince grófot nyilvánosan arcul üsse…

Tíz év mulva találkoztak Budapesten. Orbán két év óta képviselő volt, Kerekes valami kis birtokot örökölt, azon gazdálkodott, Roth ügyvéd lett Vasmegyében. Orbán elegáns volt és karcsu, Kerekes zömök, bikanyaku, Roth hízásra hajló.

Nyugodtan és jókedvüen vacsoráztak; az emlékeik azonban lassan feltüzelték őket; a régi megaláztatást és a régi gyűlöletet újra érezték, a bor is hevítette -142- őket; éjféltájban sorsot húztak: ki üsse pofon Drugeth Vincét. A sors Kerekesre esett.

VI.

Orbán másnap délelőtt bevitte a másik kettőt a képviselőház folyosójára.

Vártak és beszélgettek. Tizenkét óra elmult. Orbán ekkor összerezzent és rátette kezét a Kerekes karjára.

A folyosón egy magas, unatkozó, gőgös ember jött végig. Kerekes fölállott.

Megmozdult, ökölbe szorította a kezét, kiállott a folyosó közepére; egyenesen odafészkelte magát Drugeth Vince elé. Megmozdította a karját. Drugeth Vince meglepetve, de gőgösen és hidegen ránézett.

Kerekes ekkor elsápadt; a karja leesett; gyorsan megfordult, karon fogta Orbánt és elsietett. Roth kipirultan kullogott utánuk.

– Nem birtam, – mondta Kerekes lihegve. – Mikor rámnézett, nem birtam. Meg kell szoknom a tekintetét. Majd holnap.

VII.

– De most már bizonyosan föl fogjátok egymást oldani a becsületszavatok alól?

Orbán dagadt a büszkeségtől. Soha ilyen kedvesnek még nem látta Drugeth Vincét. Meg van ijedve, – gondolta diadalmasan.

VIII.

Másnap elmentek a Drugeth-palotába. A gróf meghívta őket ebédre és megmagyarázta nekik, hogy föl kell egymást oldaniok a fogadalmuk alól. Kérdezősködött a foglalkozásuk felől is célzást tett egy bérletre, amelyet Kerekes kaphatna meg, nagy ügyekre, amelyek Rothnak juthatnának. A fogadalom végül ünnepiesen semmisnek nyilvánítódott.

A három barát jól evett, ivott. Emelkedett hangulatban volt. Csak amikor ismét kiléptek az utcára, ahonnan valamikor fogcsikorgatva néztek föl a palotára, akkor érezték, hogy árulók: eladták a bosszút, cserben hagyták a büszkeséget, elárulták a szegénységet.

TARTALOM

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15	benyított az ebédlőbe	benyitott az ebédlőbe
17	magamba-fojtani	magamba fojtani
46	fájdal-san szeretlek	fájdalmasan szeretlek
49	én vígasztaljalak	én vigasztaljalak
49	Szétnyította a karját	Szétnyitotta a karját
52	felete Magda	felelte Magda
57	tömött kaláztenger	tömött kalásztenger
58	mesziről egyhangon	messziről egyhangon
80	felnyította a szemét	felnyitotta a szemét
109	tisza volt	tiszta volt
110	kérdeze még egyszer	kérdezte még egyszer
110	öreg aszony	öreg asszony
112	halantékából lassan	halántékából lassan
117	könnybelábbadó szemmel	könnybelábadó szemmel
125	léptekkel mgindult	léptekkel megindult
129	karjai közöt	karjai között
138	Sliettek hazafelé	Siettek hazafelé

Updated editions will replace the previous one--the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. They may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase "Project Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg-tm License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country outside the United States.

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided that

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its volunteers and employees are scattered throughout numerous locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation's web site and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide spread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search facility: www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook, Nyári zivatar, by Lajos Biró

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)

Megjegyzések:

NYÁRI ZIVATAR

Nyári zivatar.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

Asszony az éjszakában.

A szesz.

Árulás.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

TARTALOM

Javítások.

START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK